Kint az utcán hömpölyög a tömeg, szűk ösvények nyílnak és csukódnak a karok, lábak, hátak és mellkasok között. Szikrázó fényben fürdik minden, robbannak a színek, harsog a piros, vibrál a zöld, a kék nagyratörően vetekszik az éggel, pink nyomul a látómezőbe. Ruhák a testeken: feszül a lyocell, nyúlik a viszkóz, terpeszkedik a puffos ujjú puplin. A sminkek elfolynak vagy csomókban állnak a ráncokban, tág pórusú petyhüdt bőr, lebiggyedő ajkak, vagy olyan sima, árkok nélküli arcok, mintha hűvös márványból faragták volna őket. A hajak csatakosak, ritkák, gondosan lesimítottak, kontyba csavartak, gesztenyebarnák vagy hidrogénszőkén lebbenek a szélben. Tikkasztó meleg van vagy éppen metsző hideg, de a nap ragyog.
Kint az utcán casting van, jönnek-mennek a szereplők, ki lassan botorkál és cipeli terhét, ki könnyen lejtve lépeget. Dolguk van, sietnek, nincs dolguk, megállnak. Tüntetnek vagy szemetelnek, őrt állnak vagy babakocsit tolnak, padon alszanak vagy éppen megváltják a világot. Vagyonuk van, Airbnb-s lakásuk három, vagy se házuk, se teendőjük, vesztenivalójuk meg aztán végképp nincs, csak az utcán tengetett végtelen, nem múló percek. Az egyiktekintet tűpontos, feszültség rezeg benne, a másik elfolyó, tétova, álmodozó. Van, aki előre tudja a megírt szerepét, másnak sejtése sincs, mi vár rá. Kivágott képkockák, megrajzolt valóság – Gulyás Miklós fotográfiái.
A fotográfus a nyolcvanas évektől kezdve járja Budapest utcáit, érzi a ritmusát, biztos kézzel tapintja ki az ütőerét, látja, ahogy változik, szeme előtt házak és vakolatok omlanak alá, fákat ültetnek és vágnak ki, forró aszfaltot simítanak az úttestre, majd ütvefúróval feltörik azt. Korszakok, érák, idősíkok váltják egymást, de ő érzékeny szemmel rögzíti saját, szubjektív valóságát.
Az elsők között volt, aki fotósként kikerült a Magyar Iparművészeti Főiskoláról, tágas térbe érkezett, útkeresésbe kezdett. Tett egy rövid kitérőt az MTI felé, ahol sportfotóst akartak faragni belőle, de ellenállt, nem az ő világa volt. Hírképeket is szállíthatott volna, de a szocializmus utolsó óráiban az állami hírügynökség elvárása nem esett egybe az ő érdeklődésével. Végül elkötelezte magát a tanári pálya mellett, s fotográfusok generációit indította útjára.
A fotózásban a kezdetektől fogva autonóm utakat keresett, a riportfotó túl szűkös keretrendszer volt számára, ő arra törekedett, hogy megtalálja a saját érzéseit kivetítő képi konstellációkat. Nem hisz a realisztikus ábrázolásban, a képeit nem azonosítja a valósággal, bár kétségtelenül abból merít. Különös figyelemmel választja ki a helyszíneket, tereket, építészeti elemeket, de ezek csak a háttérben, díszletként jelennek meg egy-egy kiragadottfigura, gesztus, mimika mögött. A képek szereplői „színészek”, ő pedig a „rendező”, aki eldönti, kinek mi a karaktere. Nem kreál narratívát a képek mögé, mégis mélyen megmerítkezhetünk a fotókat nézve egy-egy hely atmoszférájában. Jellemző helyszínei az Örs vezér tere, a lóversenypálya, a Széchenyi fürdő, a Keleti pályaudvar, a Belváros és aperemvidék egyaránt. Fotói társadalomkritikai szemléletűek, mégsem ítélkezőek, inkább egyfajta önterápiaként futtatja át önmaga előtt a valóság átvilágított képkockáit. Érdeklődő, érzékeny személyisége és a világ árnyalt sokrétűsége között a fényképezőgép a közvetítő:általa lát és láttat.
Kopin Katalin