[csend]

A Holokauszt témájának kortárs művészeti ábrázolására vállalkozik a Ludwig Múzeum tárlata. A hazai és nemzetközi kortárs művészek munkái közül egyaránt válogató kiállítás túl kíván lépni a Holokausztot egyszeri történelmi eseményként a múltba helyező, történelmesítő szemléleten, így az alkotások egy csoportja arra is felhívja a figyelmet, hogy a népirtáshoz vezető akkori tendenciák közül melyek befolyásolják ma is mindennapjainkat.

A Holokauszt ábrázolásának kezdete gyakorlatilag a II. világháború idejére nyúlik vissza. A korabeli ábrázolások egy része a túlélőktől származik, akik közül többen már a koncentrációs táborban hoztak létre különféle alkotásokat, melyek valószínűleg a túlélést is segítették számukra. Az ábrázolások másik csoportját azok az újságírók, katonák készítették, akik eljutottak a táborokba, illetve felszabadították a foglyokat és az ott megismert körülményeket már eleve a dokumentálás, azaz egyfajta történelmi perspektíva felállításának szándékával rögzítették. A „történelmesítés” részben a trauma feldolgozását szolgálja, amennyiben különféle eszközökkel a múlt részévé „delegálja” a traumatikus eseményeket, ezáltal az időbeli távolságot egyben pszichológiai távolsággá is változtatva.

Timár Katalin, a kiállítás kurátora szerint az 1970-es, 80-as években zajló, a Holokauszt történelmi ábrázolhatóságáról szóló történészi vitához hasonlóan folyamatosan kérdések övezik a képzőművészeti ábrázolás lehetőségeit is. Ebből a szempontból talán a legfontosabb elméleti keretet az Ernst van Alphen által bevezetett „Holokauszt-hatás” fogalma jelent. A Holokausztot a Holokauszt-hatás révén bemutató alkotások az események megtörténtének strukturális okait és körülményeit jelenítik meg (például az emberek individualitásuktól való megfosztását, az ipari alapú emberirtást, az ezek hátteréül szolgáló ideológiák működését stb.), másrészt ezek a reprezentációk a befogadó számára nem jelölnek ki egy fix pozíciót, vagy amennyiben ezt mégis megteszik, ez nem kizárólag az áldozattal való azonosulásé lehet.

A nézőnek persze kényelmetlen az elkövetővel való azonosulás lehetősége, de épp ez teszi számára lehetővé, hogy a Holokausztot ne kizárólag egy elmúlt, a mához semmilyen módon nem kötődő történelmi eseményként lássa, hanem épp a jelennel kapcsolatos politikai és ideológiai kérdéseket tudjon magának feltenni. 2014 nyarán jól látszik, hogy a háború végével korántsem szűntek meg azok az ideológiák működni, melyek épp a háborúhoz, a nácizmushoz és a Holokauszthoz vezettek. Manapság – különösen a tömeges migráció és a globalizáció okán – nem is kizárólag a zsidók a célpontjai ezeknek az előítéleteknek, illetve előítéletes viselkedéseknek, hanem más etnikumok, kisebbségi csoportok.

Kiállító művészek: Albert Ádám, Azorro, Beöthy Balázs, Bodó Sándor, Stefan Constantinescu, El-Hassan Róza, Esterházy Marcell, Gerber Pál, Horváth Tibor, Kaszás Tamás, Kis Varsó, Eva Kot´átková, Lakatos Erika, Zbigniew Libera, Mécs Miklós, Omara, Uriel Orlow, Ekaterina Shapiro-Obermair, Süveges Rita, Szirmai Norbert / Révész János, Raša Todosijević, Camilo Yánez

valamint a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori Iskolája Művészeti kutatás c. kurzus hallgatói (Beöthy Balázs, Bicskey László, Bogár Zsófia, Farkas Imre, Gábor-Nagy Nóra, Gáspár György, Győrffy László, Lucza Zsigmond, Péter Alpár, Simon Péter, Szabó Klarisz, Szántó István, Sztrakay Orsolya, Theodoros Tosounidis, Zrínyi Orsolya)