Csutak Magda, Megyik János kiállítása

Az életének első szakaszát a szocialista Romániában leélő Csutak Magda művészi formálódására szűkebb hazája, Erdély tradicionális kultúrája és természetrajza, valamint nem csak helyi, hanem nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő művészek munkássága egyaránt hatással volt. A középiskolában rajzot és reklámgrafikát tanult, majd szobrászattal, zenével és szakköri szinten filmkészítéssel is foglalkozott. A kolozsvári főiskolán az elmélyült munkának és a szabad kísérletezésnek is teret engedő, képzőművészeti orientáltságú kerámia szakon a szakmai ismeretek elsajátítása mellett módja nyílt megismerkedni a hagyományos kézművességhez sorolható technika és az autonóm művészet határterületeivel. 1974-1977 között a bukaresti Üveg és Finomkerámia Kutatóintézet alkalmazottjaként szilikátokkal (pl. fotoszenzibilis üveggel) kísérletezett tudományos elmélyültséggel, ugyanakkor kiállításokra szánt alkotásaiban a pozitív-negatív viszonyon alapuló leképezés módozatai, valamint az ezzel összefüggő sorozatgyártás és egyediség problémája foglalkoztatták. 1977-es emigrációja után Bécsben folytatta a kísérletezést a papírvékony porcelán lapokkal, és az új élethelyzet gyökértelensége akaratlanul is olyan munkák készítésére ösztönözte, amelyek az otthon- és értékvesztéssel szemben örök érvénnyel bíró szellemi tartalmak kifejezését tették lehetővé, minimális eszközökkel. A maradandóság és a törékenység, illetve a szellemi és anyagi kettősségeinek érzékeltetésére alkalmazott porcelánlap kezdetben mint íráshordozó – agyagtábla, pergamen, összegyűrt papír – jelent meg, később fotóemulzióval bevonva fénylenyomatok hordozójául szolgált, vagy az oxidokkal vegyített porcelánmasszából készült lapok színtónusai mennyiségi és minőségi változásokat mutattak be. A kilencvenes években az anyagok belső, szerkezeti tulajdonságainak és ezek látható, „leolvasható” felületi megjelenésének a kapcsolatát a számítástechnika és a nanotechnológia területén alapvető szilikátokat (sziliciumdioxid, grafit, ezüst) tartalmazó anyagok és eljárások kombinációi révén kisebb vitrin- vagy dobozszerű alkotásokban is szemléltette. Ezzel a műformával tudatosan utal munkáinak és sok kísérletezéssel is járó kutatómunkájának köztes jellegére: a természet-, a kultúra- és a művészet-történet egyaránt tágabb keretét adhatja egyes művei értelmezésének.
(Szőke Annamária)

Soviel Schönheit!- mondja Megyik János egy újságírónak ’57-ben a bécsi Kunsthistorisches Museumban. Az újság a múzeumban készülő másolatokról számol be, a másolókról, és éppen Megyik Jánosról, aki Tizian Danae-ját másolja, sot róla szól a cikkhez készített fotó is. Akkor még alig-alig tudott németül, de ennyit – úgy látszik el tudott mondani. Megyik ügyesen titkolta – még barátai előtt is -, hogy a kezdet kezdetén képeket másolt (kizárólag a maga örömére). „Ha az értelmezés hipotézisén keresztül bejutok egy régi mu struktúrájába, és bizonyos rétegei megnyílnak előttem, olyan tereppel találom magam szemben, amelyet felforgathatok, újrakonstruálhatok…” (Megyik Jánossal beszélget Sz. Szilágyi Gábor, Balkon, 2004/9,11.) Már akkor készült munkái is – a krónikásnak úgy tűnik – ebbol az alapállásból születtek.
Akkoriban a város szélén, majdnem falusi környezetben lakott. Az ablakból kis családi házakra, kertekre látott. Mindennap festett egy tájképet: ugyanarról a tájról, arról, ami az ablak keretében látszott. Már akkor megjelennek azok az ősök, akik Megyik térszemléletét később befolyásolták: Paolo Uccello, Barcsay Jenő… A tájképekbe mindig belopódzott a San Romano-i csata egy-egy részlete, főleg a lándzsák, melyek a kép geometriai dinamikáját hangsúlyozzák. Uccello egyben a perspektíva egyik első kutatója, és a perspektíva, az enyészpont, a horizont, a geometria, a projektív geometria máig meghatározza Megyik János alkotói gondolkodását.
A következő nyáron a margitbányai (Sankt Margarethen i. d. Bgld.) kőbányában festi-rajzolja tájképeit: a sziklák repedéseiből vonalak (mint a lándzsákból), a vonalak találkozásából csomópontok (mint projektív csomópontok) struktúrája marad, szinte előrevetítve későbbi munkáit, a modellezés pálcikáiból készült térkonstrukciókat.
Megyiknek fontos a forma. Egyik rajza „asztalt és hokedlit ábrázol, mert ez az alakzat tűnt az illuzórikus térbeliség érzékelésére a legegyszerűbbnek…Ezt a rajzot használom tehát évek óta, miközben mindig újra is alkotom…” (uo, 7.). A formához való ragaszkodás – ha nem is analógikus módon – örökség is: azoknak a mestereknek az öröksége, akik Megyik térszemléletét legelőször (ld. fent) befolyásolták.
Érdemes a gyökereket kiásni.
(Bujdosó Alpár)