2004-ben, paradox módon, egy az EU-csatlakozás alkalmából megbízásra (!) tervezett, professzionális iparosok által elkészített munkám szemléletváltozást provokált ki. Ez, a gondolataim, a hangulatom lényegét, az előadásmódot, végeredményben – nem találok jobb kifejezést –, a művek auráját illette. Mindenek előtt: egy öröm-spektrum állt össze, egy narancsba hajló vöröstől, meleg és hideg sárgákon át a sárgás zöldig, amit néhol egy bizonyos kék staccato-ja tagolt.
A mindaddig szikár konstrukciók egyértelműsége vonódott kétségbe, az egyirányú gondolat, a törvény alkalmazásának kényszere vált vitathatóvá, sőt a vita tárgyává egy-egy munkán belül. A készülő konstrukció nemcsak kiteljesedésre, de önmaga kétségbevonására, horribile dictu destrukciójára is inspirálhat. Az idea megvalósulásának sejtése egyben kétely is, a be nem fejezés, az elbontás néha diabolikus ingere olyan feszültséget is tud kelteni, ami képes a művet hordozni. (Tragikomikus felhang: az environment jellegű mű a kiállítás végén úgyis elbonttatik…)
Gáyor Tibor