A diptichon, mint megoldás, a korai időkben arra szolgált, hogy összecsukhatósága révén megvédje a belső oldalra rögzített írást. A középkorban, az útrakelők számára hordozható oltárként funkcionált.
Telek Balázs számára a képfelület síksága egyáltalán nem magától értetődő. Eddigi munkáinak egy jelentős része is, melyekből Anamorph címen adott ki albumot 2007 végén a KattArt Kiadó, arról tanúskodnak, hogy a képek térbelisége, térbeli megjelenése régóta foglalkoztatja.
Vajon hogy nézne ki, ha a fotográfiai eszközök nem egy síkra képezik le a térbeli látványt? Vissza lehet-e adni a leképzett képet térbeli formákkal, síkokkal? Milyenek lehetnek ezek a síkok? Egy kúp felülete? Egy kocka oldalai? Mit adnak vissza ezek a különféle „ferde” síkokra leképezett, aztán térben megnyilvánuló látványok?
A Diptichonok sorozat nem tagadja meg Telek Balázs ilyen irányú kísérletező kedvét. Vajon hogy lehet ezt a formát a fotográfián belül felhasználni? Mit is jelent pontosan az, hogy egy kép kettős kép?
Hogy készít egy fotográfus kettős portrét, ha nem az a cél, hogy a bársonytokba zárt képek emlékeztessenek valakit a gyerekeire, a szüleire, vagy figyelmeztessék arra, hogy felesége van?
Arckép párok. Emberek, akik ténylegesen is eleven viszonyban vannak egymással. Minden figyelem az arcokra koncentrálódik, egy-egy részletre, amit a fény éppen kiemel a sötétségből.
Arckép párok. Emberek, akiket nem látunk egyszerre: vagy az egyiket, vagy másikat látjuk. Telek fizikai nézőpontváltozásra készteti a nézőt. Arra, hogy egy másik pozíciót vegyen fel, ha egy pár másik felét akarja megnézni.