Imre Kocsis (1937–1991) magyar származású, német területen ismertté vált grafikus, festő-és installációs művész, a nemzetközi minimalista-konstruktivista művészet egyik kulcsszereplőjének tekinthető. Munkássága grafikákban, festményekben, majd térinstallációkban teljesedett ki. Az 1960-as és 1980-es években úttörőnek számított a fehér és fekete színpárra épülő koncepciójával és térértelmezésével. A Molnár Ani Galéria hosszas előkészületek után megszülető kiállítása Kocsis első önálló bemutatkozása Magyarországon. A tárlat kurátori-kutatói munkájára a galéria Mészáros Flóra művészettörténészt kérte fel, aki Kocsis nemzetközi kontextusát vizsgálja.
Kocsis az 1956-os forradalom után emigrált Németországba, két évvel később pedig a Hamburgi Művészeti Akadémia diákja lett. Németországi tartózkodása (előbb Münchenben élt, majd Düsseldorfban, később Frankfurtban is) során fokozatosan a geometrikus művészet fontos szereplőjévé vált. Kocsis mindemellett kiállított több helyen, így Franciaországban, Stockholmban, sőt dolgozott jeles New York-i vagy amszterdami műhelyekben is. Az 1980-as évekre aktívvá vált nemzetközi minimalista gondolkodásmód egyik úttörőjeként állíthatott ki, a konkrét, a minimalista és konstruktivista mozgalmak összegző tárlataihoz egyik leggyakrabban meghívott művésze volt világszerte.
Kocsis eleinte dadaista objekteket készített, majd az 1960-as évek közepétől a fekete és fehér kontrasztját hangsúlyozó papírmunkákban a struktúrák világa foglalkoztatta. Az említett évtized végén megtalálta saját hangját és továbbra is a két kolorit mentén vizsgálódott: a perspektíva nélküli, a geometriai síkok teremtette térhatás és az ebből kialakítható, ritmusok mentén variálható vizuális rend érdekelte (hasonlóan Karl Heinz-Adler tevékenységéhez), és az alkotási folyamatból a véletlen szerepét sem vonta ki.
Az 1970-es évek elején grafikáin és festményein is konzisztensen a fekete és a fehér színek formai erejével élt, és annak pragmatikus tartalmát reprezentálta. Később a két szín lett az alapja a téridomok mentén megszülető objektívjeinek is. Ars poeticája szerint: „A kapcsolatom a két színnel nem abban nyilvánul meg, hogy metafizikai síkon használnám azokat, hanem pragmatikus módon élek velük, hiszen nyomatékosítják a formai szándékomat. A feketét a fehértől elválaszthatatlan módon érzékelem. A fekete képek az alapként szolgáló fehér végső elrugaszkodásai, azaz negatívjai, vagyis a fehér virtuálisan zéróra redukáltnak mondható. Míg a fehér a feketét szorítja ki, a feketéből jön létre.”
Elsőként a 20.században, Kazimir Malevics konstruktív koncepciójában jutott szerephez autonóm módon a fehér és a fekete, melyek formafilozófiájának alapjait jelentették. Míg az 1930-as (Art Concret) vagy az 1970-es években a konkrét művészeknél a két kolorit a színek önmagában való szerepét tükrözte, az általuk vallott, ún. „a művészet teremtette belső realitás” nélkülözhetetlen részeiként tartjuk azokat számon. A korabeli op art kísérleteknél a két szín a tudati látás egyik eszköze volt, a kontrasztok kreálta térbeliség tovább fokozását segítették elő.
Eközben Kocsisnál a színpáros konceptuális felfogása nyert értelmet. Kocsis a feketét és a fehéret önálló entitásként, s egymás negatív verziójaként értelmezte. Innen eredeztethető a kiállítás címe, a “Double Negative” elnevezés, hiszen a duplán felhasznált “negatívok”, csak úgy mint az angol nyelvi értelemben a “negative” formula, azaz a dupla tagadás nem kioltást, hanem megerősítést eredményez. Vagyis Kocsis a fekete és fehér színt külön-külön egymás nullára redukált verziójaként láttatja, de együttesen már pozitív kölcsönhatásban, egymást erősítő jelleggel emeli ki.
Kocsis az 1970-es évektől kezdve ezt a színkoncepciót már nemcsak a grafikákra, festményekre érvényesítette, hanem a hagyományos térérzékelést megváltoztató installációira is. A falhoz rögzített vagy a földre fektetett objektjei (festett farostlemez) a fehér fallal és környezettel együttesen szemlélhetőek csak, ez volt Kocsis mindenkori szándéka is. A közeg a képek háttéréhez hasonlóan képtérként idomul a hasábokhoz és téridomokhoz. Az objektek többdimenziós volta változatos mozgásra készteti a befogadót, aki szinte az életre kelt festmények és grafikák kompozícióiban érezheti magát.
Miközben az objektek környezete is új kontextusba kerül. Továbbá a nézőpontok változása révén az installáció hasábjainak vastagsága is eltér a néző szemében. Ugyanakkor Kocsis a tradicionális képi hatást sem kerüli el: ha frontálisan tekintjük meg az installációt, akkor egy kimerevített geometrikus művel szembesülünk, melyek Kocsis grafikai művei kinagyított lenyomatának tűnnek. Mit jelent a műtárgybefogadás? Mi a műtárgy? Mi a tér maga? A szemlélő, vagy az objekt határozza meg a műalkotást? – Kocsis ilyen konceptuális kérdésfeltevésekkel operált.
Kocsis életművében ez a minimalista térinstallációk felé fordulás az 1970-es évek elejére tehető, amikor Düsseldorfba tette át székhelyét, a német minimalisták központjába. Düsseldorf az 1960-as évektől köztereken rendezett minimalista projektjei mellett a helyi művészeti akadémián, iskolai keretek között oktatta az új trendet a szobrászatban és festészetben (például Imi Knoebel, vagy Blinky Palermo tevékenysége a városban). Kocsis a két színre redukált, téridomokra épülő munkáival a konkrét művészet világát emelte be a minimalizmus felfogásába.
Miközben formavilága a német minimalista elgondolásoktól eltérő, időben párhuzamos amerikai minimalizmus példáival is rokonítható, így az ún. white cube teret újragondoló Dan Flavin vagy Judy Chicago több munkájával, utóbbi Rainbow Prickett című alkotása különösen izgalmas analógia. Mindemellett Kocsis az avantgárd hagyomány előtt is tisztelgett, amikor az orosz konstruktivisták és szuprematisták kompozíciós értelmezését, elsődlegesen Vladimir Tatlin a befogadóhoz való viszonnyal kapcsolatos felfogását is tovább vitte.
Kocsis alapfelvetése az, hogy a tér és a műtárgy nem adott, nem permanens, hanem világunkhoz hasonlóan folytonosan változik, vagyis a befogadó nézőpontja alakítja azt. Kiállításunk ezen térértelmezést eddig Magyarországon sohasem látott művekkel, a művész teljes életművét megvilágítva: térinstallációkkal, festményekkel és grafikákkal reprezentálja.