Eddig minden rendben

Majdnem három hónapos késéssel tud megnyílni a Budapest Galéria következő kiállítása, az Eddig minden rendben, amely mindennapi szorongásainkat, a teljesítménykényszert, a munkából fakadó kiégést, valamint az erre való reakciókat vizsgálja. A kiállítás előkészítésekor senki sem gondolta, hogy egy világjárvány megjelenésével ezek a helyzetek és érzetek még jobban kiéleződnek. A koronavírus hatására a mókuskerék sokak számára leállni kényszerült – megakasztva munkafolyamatokat és elbizonytalanítva megélhetéseket, – mások számára pedig még jobban felgyorsult, és sokan egy újfajta szorongással találták magukat szemben. Meghatározó tapasztalttá vált, hogy féltünk az ismeretlentől, a kiszámíthatatlantól, attól, hogy nem tudtuk, meddig fog tartani ez az állapot. Sokakban felmerülhetett, hogy visszaállhat-e a „normális” élet, és mit nevezhetünk majd ezentúl normálisnak?

Most, hogy a fokozatos enyhítésekkel ismét egy megváltozott helyzetbe kerültünk, fontossá válhat az a kérdés, hogy miként tekinthetünk azokra az élethelyzetekre, amelyek eddig sem voltak problémamentesnek nevezhetőek. A munkák, noha jóval a koronavírus megjelenése elott készültek, mégis számos olyan nehézségre mutatnak rá, amelyek az elmúlt hónapokban még jobban előtérbe kerültek vagy új jelentésrétegekkel gazdagodtak. A kiállítás címe ironikusan fordítja ki az ismert film mondatát, hiszen azt eddig is sejtettük, hogy semmi sincs rendben, de most már talán beszélni is tudunk róla.

„Eddig minden rendben, eddig minden rendben…” – idézi egy ötvenedik emeletről zuhanó férfi mantráját a Gyűlölet című francia film egyik főszereplője. A mondat ellentmondásosságát alapul véve a kiállítás napjaink olyan, sokunk számára alapélménnyé váló jelenségeiből indul ki, mint amilyen a szorongás, a stressz vagy a kiégés. Ennek hátterében jórészt a 21. század teljesítményelvűsége, a produktivitás kényszerű hajszolása áll. (lásd például: Byung-Chul Han: A kiégés társadalma, Typotex, 2019). Az én gyakorlatilag saját magával versenyezve egy olyan önkizsákmányoló életmódot teremt, amely sok esetben vezethet állandó szorongáshoz vagy burnout szindrómához. Az állandó készenlétben állás és a rugalmasság elvárásának köszönhető, hogy napjaink késő kapitalista rendszerében egyre jobban összemosódnak a határok munka és szabadidő között. Mókuskerékben érezzük magunkat, amelybol lehetetlen kiszállni.

Mégis, milyen kiutak létezhetnek ebből, az egyént egyre jobban felemésztő helyzetbol? Ki tudunk-e még kapcsolni és ha igen, hogyan? Felmerül a kérdés, hogy mennyiben nyújthatnak segítséget a különböző terápiás és önsegítő módszerek vagy a lassulást előtérbe helyező stratégiák. Hogyan értékelődnek fel a nem tudományos és racionális, hanem intuitívabb, spirituális és mágikus viszonyulások? A nemzetközi, a régió alkotóit előtérbe helyezo csoportos kiállítás egyfelől olyan műveket mutat be, amelyek hol közvetlenül, hol áttételesebben foglalkoznak a szorongással és a stresszel. Ehhez kapcsolódva hangsúlyossá válik a (művészeti) munka egzisztenciálisan kiszolgáltatott jellege, a művészként való elhelyezkedés és az önreprezentáció nehézsége, valamint a tágabb értelemben vett létbizonytalanság kérdésköre is. Másfelől részben egyéni, részben közösségi rítusokat, megoldási javaslatokat mutat be a kiállítás, amelyeket a művészek hol követendő példaként, hol pedig kritikusan értelmeznek. Az alvás és pihenés fontosságának visszahódításától kezdve, a különböző meditatív, távol-keleti praxisokon át, a társadalomból kivonuló, közösségi modellek kialakításáig a kiállítás a válaszok heterogenitását helyezi előtérbe.

Kiállító művészek: Adelina Cimochowicz, Ember Sári, Barbora Kleinhamplová és Tereza Stejskalová, Katerina Konvalinová, Kristóf Krisztián, Virginia Lupu, Szemző Zsófia, Varju Tóth Balázs, Madalina Zaharia