Éppen harminc éve, 1993-ban mutatta be Mike Kelley kurátorként az Uncanny című paradigmatikus kiállítást, amely elsőként detektálta az archivális és a kísérteties, illetve a “kísérteties archivális” meghatározó szerepét a posztmodern utáni művészetben. Az archívumok látszólag racionális rendjét (arkhé) szétfeszítő kollektív, családi vagy egyéni traumák és konfliktusok szubverzív feltárása (anarkhé) azóta is meghatározó kortárs művészeti stratégia.
Karina Horitz újabb munkái is ehhez a vonulathoz kapcsolódnak: a holokauszt-reprezentációt archív fotók performatív dekonstruálásával újragondoló kiállítása után (Hybrid Memories, somorjai zsinagóga) ezúttal a családi archívum kísérteteivel konfrontálódik, a rendhagyó levelekben, tárgyakban és fotókban eleve megjelenő tengelyes szimmetriát és duplázást tükrözve tovább.
Ahelyett, hogy elnyomnák vagy mesterségesen harmonizálnák az archívum belső antinómiáit, a freudi ismétlési kényszer természetét idézve képesek felszínre hozni az életrajzokban is megjelenő szinkrón aszinkronitást, az affekciók és traumák repetícióit, az elszeparált életek és párhuzamos halálok szellem-szimmetriáit.
Zemlényi-Kovács Barnabás