Együgyűek

Ha bezár egy legendás intézmény, elveszik a mitikus emlékezés ereje, mert a folytonosságban érlelődik a hely szelleme. Alig múltam tizenöt éves, mikor egy jó ideig beteglátogatóként rendszeresen ellátogattam a Lipótra. A terápiás műhelyben kaptam az első vázlatkönyvemet, melyet a betegek kötöttek. Csöndes és ihletett állapot volt, a melankolikus közösségbe szívesen jártam. Itt éreztem meg gyerekként, hogy a művészet valójában kitörési kísérlet, lélekből kiszakadó artikuláció, amelyet szépséges vallomássá formálhatunk. A túlzások nem torzulások, hanem az érzelmek katartikus formái. A Tébolyda, a Sárga Ház, a Lipót bennem a túlcsordult lélek gyógyító helye. Ezt a romantikus emléket hordtam magammal. Ott élnek az együgyűek, akik helyettünk szenvednek, vagy értünk, mert a sors ezt a mártíromságot adta. Most drMáriás könyve döbbentett rá arra, hogy milyen mitikus jelentősége van e helynek.

Az esendőségben meglátni a szépséget, a különösben, az egyediben megtalálni az esztétikumot számomra több, mint a konvencionális szépség idézgetése, amely épp az általánosító tökéletesség felszínessége által csak formális lehet. A kiküzdött szépségben feszültség van és morális többlet Számomra a másság elfogadása és esztétikai értelmezése, széppé alakítása katarzis. Megszenvedett szépség, tele disszonanciával, amely biztosítja a feszültséget. A másik lényben megláthatjuk önmagunkat, megérezzük saját gondolatainkat. Azonosulásunk által önmagunkat is átalakítjuk, azáltal, hogy az esendőséget beemeljük a művészetbe, képesek lehetünk megérteni és felemelni a szenvedő társakat. Tehetetlenül néznek szembe a valósággal. Arcok, az ember elásott maszkjai, mert évezredek óta nem változott semmi, ugyanazok az alapkonfliktusok adják a kétségbeesést. A világban minden változik és sodródik, belsonk csapongó érzelmek és gondolatok alakuló szövedéke. Ezek az arcok is csak vendégek az elmében, jönnek, egy rövid időre megtelepednek, majd újabb arcok sejlenek fel.

Gaál József