A Marco Scotini kurátor által összeállított tárlatot először a milánói FM Centro per l’Arte Contemporanea mutatta be 2016 őszén. Narratívájának alapját a koncepciójában az egyik legátfogóbb kelet-európai magángyűjtemény, a zágrábi Marinko Sudac-gyűjtemény adja, amely a műalkotások mellett teljes, történelmi jelentőségű archívumokat és dokumentációs anyagokat is tartalmaz. A gyűjtemény – amelyre egy kutatóintézet és számos nagy volumenű projekt is épül – célja, hogy felderítse a vasfüggönytől keletre, a Szovjetuniótól nyugatra elterülő országok radikális, avantgárd művészeti törekvéseit. A művek mellett számos korabeli dokumentum bemutatásával a kurátor célja az volt, hogy betekintést nyújtson a kiállított művészeti narratívák kialakulásába. A művészek gyakran médiumként használtak dokumentum jellegű anyagokat, amelyek így szorosan kötődnek az életművekhez, és segítenek megérteni a régió különböző részeit összekötő „láthatatlan hálózatot”.
A kurátori szemléletmód szerint a bemutatott anyag nem marginális epizódja a művészet történetének, nem értelmezhető pusztán a szovjet vagy a nyugati hatások termékeként. Az egykori Jugoszláviában Kelet és Nyugat együttállása a nyugati modernizmussal egyenértékű, autonóm művészeti nyelvet eredményezett. Lehetséges-e ezt a helyzetet a „szocialista modernizmus” egy sajátos példájaként értelmezni? Ha kétségbe vonjuk a hegemón művészettörténet kanonizációs mechanizmusait és az univerzalizmusról, semlegességről és esztétikai autonómiáról alkotott elképzeléseit, azzal a lokális modernizmusok sokaságát fedjük fel, amelyek geopolitikai kontextustól függően eltérőek lehetnek. Az egykori Jugoszlávia művészeti közegeinek újraolvasása során egy lényegi és megingathatatlan kulturális különbözőséggel szembesülünk.
Jugoszlávia elsőként ment szembe a sztálini doktrínával a kulturális politika terén, és már a háború utáni időszakban teret engedett az absztrakt művészetnek (Vojin Bakić, EXAT 51, Gorgona stb.). A konceptuális művészet is politikailag kritikussá vált, Zágrábon túl Ljubljanában, Belgrádban és Újvidéken is virágzott. Az OHO, a Hat szerző csoportja, a Bosch + Bosch, a Kôd csoport és a Verbumprogram kollektív művészeti gyakorlatainak középpontjában a városi intervenciók, a performanszok és a videók álltak. A régió számos művésze, köztük Sanja Iveković, Marina Abramović, Mladen Stilinovic, Goran Trbuljak, Tomislav Gotovac, Ladik Katalin, Vlado Martek és Radomir Damnjanović Damnjan nemzetközi elismerést érdemelt ki egyéni teljesítményével.
A kiállítás egyrészt összekapcsolja a jugoszláv művészeti közegeket Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország nonkonformista művészeti gyakorlataival és az olyan művészek munkásságával, mint Erdély Miklós, a Pécsi Műhely, Julius Koller, Stano Filko, Natalia LL és Andrzej Lachowitz; másrészt pedig olyan független művészeti helyszíneket térképez fel, amelyek hajtóerőként működtek a hivatalos művészeti diskurzusba beilleszkedni nem akaró művészcsoportok és egyéni kifejezésmódok kialakulásában.