Ellenkultúra volt, ha házibulin táncoltunk, őrjöngtünk, ágyba bújtunk, ellenkultúra volt a szamizdat kiadványok terjesztése és a „repülő egyetemek” szervezése, ellenkultúra volt, ha nudista telepen napoztunk a Délegyházi bányatónál, ellenkultúra volt, ha avantgárd kiállítások megnyitójára, happeningre, performance-ra, amatőr pinceszínházak előadásaira, lakásokban rendezett költészeti felolvasásokra, experimentális zene-koncertekre jártunk, és ellenkultúra volt még sok más is. Az ellenkultúra legfontosabb színhelyei közé tartoztak a külvárosi művelődési házakban, egyetemi klubokban vagy az Fiatal Művészek Klubjában tartott rock-koncertek – e kiállítás plakátjai ennek a világnak a vizuális termékei.
A magyarországi rockzene világában (mint az egész világon) a hetvenes évek végén „új hullám” jelentkezett, olyan együttesek, amelyek a beat-korszak híressé lett és a szórakoztatóipar által beszippantott sztárjaival szembefordulva ismét amatőr, fésületlen, lázongó zenét kezdtek játszani.
A legvadabb köztük a „punk” volt, ebbe az irányba tapogatózott nálunk a „csövesek” kedvenc „kőkemény rock” együttese, a Beatrice, majd később a CPG. Mások az underground művészetből próbáltak ötleteket meríteni, ilyen volt Molnár Gergely és együttese, a Spions. 1980-ban lépett színre a szentendrei képzőművészek által létrehozott A. E. Bizottság, az URH és a Balaton.
Néhány éven belül azután már több tucat új hullámos és punk együttes működött (VHK, Európa Kiadó, Kampec Dolores, Kontroll Csoport, Trabant, Neurotic, Embersport, Aktus, Electric Petting, Bp. Service, Art Deco, Hús, Spenót zenekar, Tudósok, Balkán Tourist, Sziámi, Ági és Fiúk, Lacht El Bahhtar, Sexepil, Csokonai Vitéz Műhely, CMC, Szkárosi konnektor, 2-es Műsor, Új Modern akrobatika, Lois Balast, ef. Zámbó Happy Dead Band, Ugatha Christie, Luna Orchestra).
A körülöttük kialakuló „new wave” miliő sajátos életérzést tudott megfogalmazni arról, hogy milyen volt a nyolcvanas évek elején az „igen-igen kemény, kemény világ”. Ennek a stílusnak és formanyelvnek lettek azután a folytatói a kilencvenes évek alternatív sztárjai: Kispál és a Borz, Hiperkarma, Quimby.
Ennek az ideges, vibráló, olykor eufórikus, olykor pedig deprimált ellenkultúra-mozgolódásnak a vizuális lenyomatát közvetíti az a gazdag gyűjtemény, amit e miliő lelkes résztvevőjeként, az itt látható koncertplakátok egy részének az alkotójaként összegyűjtött Bp. Szabó Gyuri.
Ki hitte volna, hogy az agyonzsúfolt faliújságokról tépetten lelógó, körúti fatörzsekre felrajzszögezett, néhány amúgy illegális felületekre kitűzött, házilag gyártott, fusiban kinyomtatott koncertplakátból idővel becses kulturális relikvia, vagy akár piaci értékkel is rendelkező műalkotás lesz?
Amikor ezeket plakátokat most, egy negyedszázaddal később a Budapest Galéria Kiállítóházának a falán szemlélhetjük egybegyűjtve, nemcsak a történelmi hangulat érinti meg az embert, a hajdan-volt underground nosztalgiája. Látnunk kell azt is, hogy az ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években világszerte elterjedt vizuális nyelvezetének Magyarországon is voltak eredeti, tehetséges képviselői.
Klaniczay Gábor történész