Egy éve kezdtem el kísérletezni azzal, hogy miként lehetne a véletlenszerűséget és a szándékot összebékíteni a vásznon. Az esetlegességből fakadó lehetőségek, a rendetlenségből kibontakozó történetek érdekeltek. A szépség keresése kevéssé volt célom, inkább az alkotás közben megteremthető egyensúly: egyszer elveszíteni, másszor megtalálni. Aztán újra elveszíteni és megtalálni megint.
A munkámban egyre erősödő törekvés kísért, amely az elveszettségben új utakat ígért. Azért festek, hogy meghaladjam a saját gondolataimat és érzéseimet. Akkor éreztem boldogságot és elégedettséget, ha a képtől hátralépve magam is meglepődtem. Amikor egy olyan kép vagy részlet tárult elém, ami túlhaladta a saját képzeletemet.
Minden a vásznon történik. Csak ritkán keverek színeket palettán, vázlatokat pedig egyáltalán nem készítek. Arra törekszem, hogy ami bennem történik, annak a képeken nyoma legyen. Szeretném azt hinni, hogy a képeim valóságos történetek. Még akkor is, ha a színek változatai, a formák és az alakok nem hasonlítanak semmihez, ami reális. Lassan tanulom, hogy a történeteim szálainak megtaláláshoz el kell veszni, valamit el kell veszíteni.
Jó lenne tudni, hogy a történeteimnek vannak kapcsolódásai mások történeteivel. De erre egyedül nem tudok válaszolni…