A rendkívül színes, érzéki és szinte teátrális gesztusokkal teli, „frissen festve” korszakot követően szinte mindenben megváltozott festői alapállása. A nyolcvanas évek oldott, a teljes képmezőt betöltő, színes foltfestészete, a tömör képszerkezet eltűnt, és szinte mindenben a korábbi ellentétje jelent meg. Festészetének addigi lényege a szín a volt. Már akkor is különös váltásnak hatott ez a szenzibilitásban való elmerülés, hiszen még korábban, pályája elején, a tradicionális műformákon kívüli lehetőségek jobban foglalkoztatták. És Szörtsey Gábor a lehetséges lehetőségek közül szinte mindent elhagyott új, a kilencvenes években kezdődött korszakában. A színtárát az elképzelhető legkevesebbre csökkentette, a feketéről kezdett el beszélni, a fekete legkülönfélébb lehetőségeiről.
A gyökeres fordulat nem volt könnyen megteremthető és befogadható, de létrehozása sikeres volt. Önmagában ellentmondás, hogy miközben a színskála redukálódott, a világos szürkétől a feketéig, mégis, mintha ugyanúgy színpompás képekkel lenne dolgunk, mint az előző korszakban. A puritánul határok közé szorított, a fekete táblafesték – és persze tempera – által körülhatárolt lehetőségekből kívánta kikényszeríteni a lehető legtöbbet.
Ez persze a nézőtől időt, fáradtságot kíván. Meg kell állni a kép előtt, mert gazdagságát nem adja könnyen és különösen nem adja gyorsan, ezek a képek elmélyülést igényelnek. Átélést, és meditációt, kontemplációt. Ugyanis lényegük ebben a rétegben rejtőzik. A tónusfokozatok, melyeket használt, szinte végtelen, bár redukált dinamikájú, lehetőséget nyitottak számára.
Ez az önként vállalt megoldás, a lemondás a színről, ugyanakkor rendkívül kedvezett a formák előtérbe kerülésének. Ugyanakkor Szörtsey e téren is kilépett a konvenciók vonalából, ábrázolásai ugyanis sem a figurativitás, sem pedig a nonfiguráció szorosan vett kánonjaiba nem illeszthetők bele. Vannak is, meg nincsenek is valós tárgyai, jelen vannak, észlelhetően azonosítható objektek, de, vagy igen határozottan redukáltan megjelenítve, vagy olyan téri összefüggésekbe helyezve, hogy valós vagy eredeti formájuk és hozzá kapcsolódó funkciójuk teljesen le vannak hántva, amitől valamifajta „nem tárggyá” lényegülnek át.
A tárgyak műleírása rendkívül nehéz. Polc, szék, doboz, hajtogatott papírhajó, különféle munkaeszközök, mértani idomok elrajzolva, valahogy az a néző benyomása, hogy nem is fontos tárgyak seregletével van dolga. Olyan idomok, melyek akár létezhetnének is, de csak a képfelületen léteznek, úgy, mint képalkotó objektek s nincs több közük a valósághoz, mint, formájukkal jelen lenni. A tárgyak rendkívüli módon megformáltak, mértani testek, melyek ugyanakkor rajzi könnyedséggel, bumfordi bájjal vagy éppen tragikus komorsággal, súlyos és fenyegető hatással is rendelkeznek. Rendkívül nehéz eldönteni, hogy trivialitásuk önmaguktól való-e, vagy egymáshoz viszonyulásuk miatt jön létre a szürreális összhatásuk, a térben és időben való jelenlétük irrealitása.
Szörtsey öntörvényű tereket teremtett, melyekben tárgyai meglehetősen titokzatosan helyezkednek el: a fekete-szürke festői terek/hátterek metafizikus közeget teremtenek, bonyolultan és bizonytalanul észlelhető a fent és lent, a kint és bent. A terek önmagukban is egy-egy mikrokozmosz alkotnak, amelyben a különféle léptékű tárgyak pozíciója, egymáshoz való viszonya is relatív, s mindezt fokozza a két képelem közötti különös kapcsolat.
Lenyűgöző, ahogy ezek a bonyolult geometriára működő, semmi-objektek a metafizikus terekben helyet kapnak, elrendeződnek. A látósíkok folyamatosan változnak, a gomolygó, sötét felületeket határozott falak, vagy töredezett, szaggatott hasítékok szabják át. Különös mélységek nyílnak a fehéren ásító mélység felé, mintha az űr következne a képen túl. Aztán lágyan ívelő domboldal határolja a szemhatárt, majd a sarkon befordulva valami áthatolhatatlan köd gomolyog át a színen, mindent megint bizonytalanná változtatva, mindent, ami eddig bizonyos volt. Néhány hasáb átlátható lett, olyan intenzív a tér, ami körülveszi. A tárgyak a legkülönfélébb nézőpontokból ábrázoltak – felülnézet, alulnézet, oldalnézet –, sokszor egyazon kompozíción belül is. Ez a nézőpontváltási rendszer, ha lehet, még titokzatosabbá teszi az egész képszerkezetet.
A képsorozat műegyüttest alkot, miközben természetesen külön-külön autonóm alkotások, mégis, az az ember érzése, mintha egy összetartozó, végtelenségig tartó történet bontakozna ki, újabb és újabb titokzatos terek és tárgyak kerülnek szemünk elé, a következő képpel megint egy újabb határtalan ismeretlen tárul fel. A személyes, belső világ, amely a fekete-fehér-szürke hármasságtól óhatatlanul komor, miközben a lebegő, tudatosan bizonytalan téri helyzetű, nemegyszer mulatságosan bumfordi tárgyak miatt, korántsem drámaiak a képek. A valós és irreális tárgyak kombinációja, együtt a tér valós perspektíváktól mentes megjelenítésével, szürreális összhatást hoz létre. Nem nevezném ugyanakkor szürrealistának Szörtsey festészetét a fogalom klasszikus értelmében. Kétségtelenül van összefüggés Miró lebegő apró tárgyaival és figuráival, de a tér-háttér felfogása gyökeresen más.
A sorozat java része papírra és nem vászonra készült. Az ilyen nagyméretű papírfelületek már természetüknél fogva is múlandóbbak, mint a vásznak, esendőségük szinte kódoltan van jelen. Teljesen váratlanul úgy alakult, hogy Szörtsey Gábor munkássága lényegében ezzel a sorozattal zárult.
Fitz Péter