Emlékmodellek

Asztalos Zsolt művészi gyakorlatát az elmúlt időszakban a történelem, a múlt, az emlékezés és felejtés problémaköre határozta meg. Munkái olyan, a posztmodern gondolkodásból és szemléletmódból fakadó történelem- és múlttapasztalatról tanúskodnak, amely a történelmi narratíva viszonylagosságát hangsúlyozza, és a személyes emlékezet megragadhatóságának a korlátaival szembesít. A történelemnek nevezett, intézményesített emlékezet vizsgálata helyett Asztalos most a lokális vagy részérvényű elbeszélésekre fókuszál úgy, hogy azokat nem azonosítja, nem írja egyértelműen körül, hanem a vizualitás eszközeivel az emlékek kimondhatatlan jellegére és képi ábrázolhatóságuk kérdésére irányítja a figyelmet.

Míg a kollektív emlékezettel, a narratíva kialakulásának történetiségével számos tudományág, köztük a napjainkra önálló diszciplínává vált memory studies foglalkozik, a kognitív pszichológia az egyéni emlékezet kutatásában, az agyban végbemenő folyamatok feltárása terén ért el jelentős eredményeket. A nyugati képzőművészetre és filozófiai gondolkodásra Henri Bergson francia filozófus 1896-os Anyag és emlékezet című írása gyakorolta a legnagyobb hatást.

A pszichológia (Freud, Jung) mellett az irodalom (Proust) és a képzőművészet (informel, Tapies) is merített azokból a gondolatokból, amelyek az emlékezetnek tudatformáló szerepet tulajdonítanak, és hangsúlyozzák, hogy nem létezik olyan érzékelés, amelyet ne az emlékeink határoznának meg. Noha Bergson azon vélekedését, hogy az emlék kizárólag lelki, az anyagban nem kimutatható jelenség, korunk természettudományos eredményei megcáfolni látszanak, de tézise – a szabad emlékezet és az anyagi mechanizmusok elkülönítése – serkentően hatott a szellemtudományokra. Bergson filozófiájának központi gondolata később a tartam (durée) lett, amely heterogén, szubjektív és nem mérhető (szemben a fizikai, egynemű, mérhető idővel) és amely az intuíció során érhető el.

Asztalos Zsolt Emlékezés című videósorozatában, „némainterjúiban” arra kérte interjúalanyait, hogy életük fontos eseményeit idézzék fel. Az emlékképeket a szereplők nem öntik szavakba, az emlékezők arca, környezete látható, illetve az idő múlására utaló hangok, zajok hallhatóak csupán. Bergsoni szóhasználattal élve: a szubjektív, heterogén idő válik érzékelhetővé, az az időtartam, amikor a múlt beáramlik a jelenbe. Az emlékezéshez kapcsolódó, e különleges időtapasztalat miatt az idő „ábrázolása” megkerülhetetlen Asztalos projektjében. Ezen túl a művész arra fókuszál, hogy az emlékezésnek milyen vizualitása van, megragadható-e az emberi külsőn keresztül a rejtve maradt történet. A történetelbeszélés és a megfogalmazás hiánya az átélés-elhallgatás, megélés-elfojtás helyzeteit aktivizálják ezekben az intim környezetben felvett rövid állóképekben.

A kiállítás másik, a templomhajóban található egysége, az Emlékmodellek című installáció negyvenöt darab, kisméretű, különböző magasságú asztalokra helyezett tárgy, fotó, tárgyegyüttes és modell sorából áll. A modellek mellett az emberi emlékezés működését magyarázó, tudományos jellegű szövegrészletek olvashatók. Asztalos ebben az installációban az emlékezetkutatás tudományos nyelvének a megélt érzelmekkel ellentétes, elidegenítő, eltávolító jellegére összpontosít, és az absztrakt fogalmakat, a tudományos modellezést többnyire makettszerű konstrukciókkal érzékelteti. Az egyéni emlékezet és a tudományos modellezés viszonyának problémája ugyanakkor – tágabb értelemben – a verbális és vizuális kifejezhetőség vizsgálatához vezet.