Emlékmű & Denaturál

Megszokott működési folyamat meghaladásával jött létre Süli-Zakar Szabolcs és Szabó Attila Emlékmű és denaturál című kiállítása. A tárlat-szervezés szokásos folyamatát megfordították, módszerét pedig ebben betölthető szerepük értelmezésével, újbóli meghatározásával átalakították.

A már bevált, alapvető metódusok szerint ugyanis kurátor vagy kurátorcsoport saját koncepciójához kapcsolódó munkák megvalósítására kér fel művészeket, ill. erre hirdet meg pályázatot. Ám ezúttal minden másképp történt, hisz a kezdeményezők a művészek, ők kértek fel kurátort egy kiállítás közös megvalósításához, mintegy „bianco szelvény“-ként értelmezve az így kialakuló helyzetet.

Az ezt követő reakció sem a megszokott kurátori szerepnek megfelelő: nem határozott témát vagy témakört jelöl ki, hanem egy bizonyos fajta szemléletmód – az elfogulatlan és invenciózus gondolkodás – intenzívebbé válásához ugyancsak ezeket tükröző történeteket ajánl kiindulópontként figyelmükbe.

A két szöveg formája és működése teljesen eltérő, mégis hasonló kérdéseket vetnek fel. Vajon használói vagy élvezői, esetleg elszenvedői vagyunk-e az adott gazdasági-társadalmi struktúráknak és a természeti környezetnek? Egyéni létünk netán meghaladhatja, esetleg meg is törheti mindezt? Mi az, ami általánosnak, hétköznapi gyakorlatnak tekinthető, s tényleg szükségszerűek-e a jól ismert rutinok és működések, vagy mindezen változtatni is lehet?

A történetekre adott reakciókat, a hosszú időn át folyó levelezést, valamint néhány személyes megbeszélést követően jöttek létre tehát a Szentendrén kiállított ironikus, ám egyúttal poétikus munkák. Ezek kapcsán felvetődhet, hogy a gehleni „világba vetettség” fogalmát milyen módon tekinthetjük érvényesnek, s hogyan éljük meg ezt az állapotot: főként kényszerként, meghatározó passzív erőként, előre meghatározott csapásokkal behálózott, ellenséges terepként látjuk azt, ami körülvesz, vagy inkább figyelmünkre érdemes, utunkként szolgáló, barátságos tájnak.

Pilinger Erzsébet