Én a táj vagyok

A tájból lettünk. Alvó gomolygó semmiből, ami a minden volt. Tápláló szubsztancia, égi húsleves és zabkása, amiből lassan különváltunk és formálódtunk. Én sokszor vágyom arra, hogy eggyé váljak újra azzal, amiből különváltam.

A vágy hajtóerő. A képzelet is. Elképzelem, hogy fa vagyok, fa vagyok a tájban, vagy maga vagyok a táj. A mellkasomban érzem a dübörgő mennydörgést, a sistergő, forró alföldi nyári napsütést, arcomon – ami a táj – a szitáló finn esőt, és egy vagyok a teliholddal is.

Így lelassulok, rákapcsolódom a csillagok ritmusára, most nem ember vagyok, hanem a táj. Majd visszalépek, főzök egy kávét és végzem ember dolgomat. Tájat festek, ami én is vagyok, meg ti is, ahogy eredetileg minden ember.