Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Jasper Johns hallgatagsága legendás. Valamikor a hatvanas
években David Hockney Párizsban járt és egy
kávéházban véletlenül megpillantotta
régi ismerősét, Jasper Johns-t. Odalépett
hozzá és megkérdezte: Jasper, hogy tetszik Párizs?
Johns kibámult az ablakon, lassan kifújta a cigarettafüstöt
és hallgatott. Így ültek hosszú ideig egymással
szemben, majd több szót nem váltva fizettek és
távoztak. Néhány hónap múlva Hockney
New York-ban járt és egy megnyitón ismét találkozott
Johns-szal. Örömmel üdvözölte: Jasper, hát
milyen volt Párizs? Jasper Johns némán maga elé
nézett, hosszan szippantott a cigarettájából,
majd néhány percnyi hallgatás után így
szólt: David, te sohasem adod fel! Ennyit egyelőre az interpretáció
nehézségeiről.
Erdélyi Gábort is sokszor láttam már hallgatni,
néhányszor akkor is, ha a saját képeit kellett
volna magyaráznia. Amióta ismerem, ambivalens a viszonya
az interpretációhoz. Halvány mosollyal nyugtázza,
hogy művei fotózhatatlanok, ugyanakkor pontos címekkel
látja el őket. Rejteget, de tart attól, hogy a néző
nem ismeri föl, amit elrejtett. Művészi törekvése
éppen ellentétes Jasper Johns-éval, akitől
korai, stílusteremtő munkáiban mi sem állt
távolabb, mint az elrejtés gesztusa.
A klasszikus retinás festészeti hasonlat szerint a kép
mint tükör vagy ablak viselkedik egy átlátszó,
önmagában láthatatlan fal, amely elválasztja
a nézőt a nézés tárgyától.
A képen a minket körülvevő valós környezet
egy kétdimenziós optikai világra redukálódik,
de ennek ellenére – a modell szerint – a kép és a
valóság szövete egyazon anyagból van, homogén
egész. Az absztrakció megjelenésével ez az
ablak bezárul, a kép önmagában álló
esztétikai rendszerré válik, elveszti a látszat,
az illúzió jellegét. Azóta kiderült,
hogy a két végpont között hatalmas a játéktér,
az utolsó festmény – bár sokszor elkészült
már – mégsem az utolsó volt.
A művészettörténeti párhuzamok közül
először a formai egyezések villannak be: James Turrell
színes fényterei, Gerhard Richter tengerhullámai,
de a különbségek szerencsére mindig jellemzőbbnek
bizonyulnak: a koncentrált festményekhez képest a
szempróbáló minimalista fényterek vásári
mutatványosok bódéira hasonlítanak, a tájképek
monokrómiája pedig lírai költeményként
hat a mellbevágó selyemszövet mellett.
Erdélyi Gábor a minimalizmus és a monokróm
forrásaitól indulva az érzékelés közvetlenségére
törekszik. A kiállítótér összbenyomása
szép, színes kiállítást ígér:
szurrogátumok sora. Aztán közelebbről kiderül,
hogy a felületeket még csak nem is festette, az igazi festészet
az, ami mögötte van. A festményeken hétköznapi
dolgok árnyéka, halvány visszfénye jelenik
meg, igazi retinakínzó kép formájában.
A monokróm képek nézegetéséhez képest
bonyolult oszcillációs folyamat indul be a nézőben:
az agy, megsejtve az idézőjel csapdáját, megpróbálja
kikapcsolni a színes selyem elsődleges élményét
és az egyik észlelési rendszerből a másikba
vált. Az átkapcsolás szándékolatlan,
de hasonló Jasper Johns zászlóképéhez,
ahol a festmény és a tárgy között ingadozik
az értelmezés. Erdélyi a szubjektív
elemek kiiktatásával, a narrativitás mellőzésével
a még megkülönböztethetőség hajszálvékony
határára kívánja eljuttatni a nézőt.
A folyamat közben az érzékelés tudatossá
válik – megpillantunk egy hajszálat. Az elzárt tárgy
látványa az érintés vágyát hívja
elő. A mélység megismerésének kényszere
azonban az anyag és az anyagtalan korlátaiba ütközik.
Régen eltűnt a homogén tér, a levegőben
ottmaradt az esztétikai differencia kérdése.
A színes selyemtől félig-meddig eltakarva Duchamp
gondolatai sejlenek fel a négydimenziós tárgy háromdimenziós
vetületének kétdimenziós leképezéséről.
(Csak zárójelben: a hokedlin szerintem Rodcsenko 1918-as
Fekete a feketén című képén látható
formaegyüttes egy vetülete látható.) A rejtegetett
kép különös érzékelési élményt
nyújt, egy addig láthatatlant tesz láthatóvá.
Azt a pillanatot ragadja meg, amikor valami már nem az, ami volt:
a látás pillanatát. Erdélyi Gábor festményei
ebből a szemszögből a tárgyiasult érzékelés
képei.
Egyszer megkérdezték Jasper Johns-tól, gondolja-e,
hogy a műveit interpretálni kell. Azt válaszolta:
nem hiszem, de érdekes lehet, ha az ember beszél a dolgokról.
Mélyi József
Erdélyi Gábor kiállítása
2000. április 11. – május 11.
MegnyitóOpening: 2000. április 11. 18:00