Nemes Csaba Kurultáj c. festmény-sorozata a nemzeti érzelmeket közösségi szinten és kreatív formában, mindennapi tevékenységük részeként megélni kívánók fesztiválszerű találkozóját, s annak elképzelt ősi formájú épületekként megjelenő helyszíneit idézi fel fotók alapján készült, a megfestés módja által mégis távolságtartást kialakító eszközökkel.
Munkái valós teret ábrázolnak, mégis olyan vízió részeként jelennek meg, amelynek hátterét Rogers Brubaker így írja le: „A nacionalizmus egyfajta orvosló jellegű politikai cselekvésnek tekinthető. Rámutat egy ´kóros´-nak vélt állapotra, és azt ígéri, hogy orvosolni fogja azt. Az a diskurzus, mely keretbe foglalja és részben alkotja is a nacionalista politikai cselekvést – illetve szubdiszkurzív szinten az érzelmeket, amelyekre a nacionalista politikai alapállások hatni próbálnak – mindig ugyanazt a panaszt variálja: ez nem más, mint hogy a politikai intézmények, gyakorlatok, politikák nem megfelelően fejezik ki, valósítják meg vélelmezett nemzet identitását és érdekeit.”
Katarina Sevic művei viszont a nemzeti reprezentáció, illetve indentitás kliséinek más formáit érintik. Meglévő dokumentumok és emlékezet-foszlányok alapján tesz kísérletet lehetséges új szcenáriók létrehozására. Story-boardjaiban olyan gondolatok és jelképek jelennek meg igy együtt, amelyek a generációról-generációra, vagy akár nemzetről-nemzetre ismétlődő szerepeket kérdőjelezik meg.
Nemes Csaba és Katarina Sevic mű-együtteseit Svetlaya Boym fogalom-rendszerén keresztül is értelmezhetjük, aki restauratív és reflexív nosztalgiát megkülönböztetve a két megközelítésmódot az egyénnek a saját magáról megfigyeltekhez, a múlthoz, a képzeletében kialakított társadalom-képhez, s az otthonához való viszonyára jellemzőnek tartja.
A nosztalgia két említett formáját igy határozza meg: A restauratív nosztalgia attitűdje jellemzi a világon mindenütt a nemzeti és a nacionalista megújulásokat (mozgalmakat), amelyek visszatérnek a nemzeti szimbólumokhoz és mitoszokhoz, mégpedig a múlt emlékműveinek totális rekonstrukciójával és a haza emblémáinak és rituáléinak rekonstruálásával. A reflexív nosztalgia viszont nem mitikus tér újjáépítését imitálja, hanem az emlékezet befejezetlen folyamatában vágyat és veszteséget kiemelve fogalmazza meg a szakadékokkal telinek látott múlt, jelen és jövő közötti kapcsolatot. Nem az abszolút igazság visszaszerzésére fókuszál tehát, hanem a történelemről és az idő múlásáról való elmélkedésre.
Míg a restauratív nosztalgia a nemzeti múltat és a jövőt megidézve a kollektív képi szimbólumok és a szájhagyomány irányába gravitál, a reflektív nosztalgia az egyéni és a kulturális emlékezet által inkább az individuális narratíva felé.
Referenciális kereteit tekintve tehát a kettő részben fedi egymást, de narratíváik és identitás-elképzelésük nem esik egybe. A restauratív nosztalgia halálosan komolyan veszi magát, míg a reflektív nosztalgia lehet ironikus és humoros, s azt is láthatóvá teszi, hogy vágyakozás és kritikus gondolkodás nem ellentétei egymásnak és az érzelmileg meghatározott emlékek nem mentenek fel a részvét, a megítélés vagy a kritikai reflektálás kötelezettsége alól.