A kiállítás címéül választott Ranciere-mondat a művészet-elméleti diskurzus egyik legaktuálisabb témáját, a festészet válságáról szóló vitát kínálja fel a művek kontextusaként, indirekt módon így is ösztönözve a konkrét művek elemzésére, s pozíciójuk meghatározására.
Birkás festményei és rajzai – mind témájuk, mind különleges képi szerkezetük által – dinamikus nyelvet és helyzetet kínálnak mindehhez. A média-képek alapján készült festményeket átható, lebegő – s hol tisztán olvasható, hol az újabb festék-rétegek alatt néhol vagy teljes egészében eltűnő – szöveg az ábrázoltakhoz időnként jól kapcsolható, ám előfordul, hogy azoknak egyáltalán nem felel meg, sőt néhol kifejezetten ellenszegül.
Így a művek értelmezhetők egyrészt az új média-műfajok ironikus festészeti parafrázisaként, s egyúttal kép és szöveg kapcsolatára és hiearchiájára, egymást kiegészítő, vagy kioltó hatására vonatkozó hagyományos teoretikai vita ironikus kommentárjaként is.
Birkás Ákos festményein nem bizonyosságok, stabil helyzetek mutatkoznak meg, s akár politkusok reptéri találkozóját, akár az iskolában, az osztályteremben a táblánál felelő diákot, vándorló afrikaiakat, vagy kuporgó fiatal festőket jelenít meg, mindig dinamikus szituációt hoz létre, amelyben észrevenni engedi, hogy a hétköznapi helyzetek mindig viták és megállapodások eredményei, mégha csak nyughatatlan, s rövid időszakokra is.