Antal Csaba, avagy a színházba vetett bizalom
A színház darabokra hullott, ezzel kell szembesülnie a rendezés kezdete óta. Két egymással szemben álló tábor létezik, melyeket radikalizmusuk határoz meg; ezek befolyásolják az európai színház sorsát. A bizonytalanságokat, a langyosokat „kiokádják”, ahogy ezt az Apokalipszis is állítja. Jerzy Grotowski szerette és hangoztatta azt a bibliai állítást, ami az elszánt vetélytársakat szembeállította a megalkuvókkal, akik mindent lekerekítenek, elsimítják az ellentéteket és elköteleződés nélkül kompromisszumokat kötnek.
Melyek ezek a táborok?
Egyfelől olyan színházi emberek, akik jobbítani szeretnék a színház helyzetét, és arra törekszenek, hogy rátaláljanak a valódi lényegre. Ennek a társaságnak az élén Gordon Craig található, akihez csatlakoznak az „üres tér” hívei, Copeau-tól Brookig, hogy Grotowskival és a „szegény színházzal” eljussanak a legszélső határig. Mindannyian készek megmenteni a színházat, hogy elérjék a színész és a közönség közötti egyértelmű kapcsolatot.
Másfelől vannak azok a művészek, akik fenntartás és gyanakvás nélkül, egy közösségi álom nevében a színház valamennyi erőforrását mozgósítják. Olyan színházat csinálnak, amely mentes a legcsekélyebb kételkedéstől, művészetük gyakorlásának szentelik magukat. Legkiválóbb képviselőjük Mejerhold vagy Reinhardt, bármennyire is különbözőek a felszínen, vagy később Wilson és Mnouchkine.
Antal Csaba kétségkívül ebbe a második családba tartozik. Ez a szellemiség hatja át. Ezt vállalja fel és ennek kiteljesedéséért dolgozik. Díszleteinek és jelmezeinek sokszínűsége bizonyítja a színházba vetett bizalmat. Mindenféle óvatosságtól mentes bizalom ez, ami lehetővé teszi, hogy a maga teljességében kibontsa színházi kifejezésmódját, megmutassa a szépség forrásait, vagy kifejezze tragikus felindultságát.
Nincs kiemelés, nincs túlzás, nem esik ebbe a hibába. Nála minden a színpad „belakásának” öröméről és élvezetéről szól. Bűntudat és ágálás nélkül.
Antal Csaba a megegyezés híve, munkamódszere a határozott és konkrét „igenlés”. Ha szöveget olvas és értelmez, azt mindig a színpaddal kialakítandó pozitív kapcsolat jegyében teszi.
Antal Csaba a művészszínház képviselője, de nem egy olyan magába forduló színház, amely a kifinomultság foglya. Ez felemésztené az energiáit.
Művészete a színház konkrét anyagában, forrásában rejlik, ezt kutatja és használja fel elkötelezettséggel és szenvedéllyel. Nem kételkedik a színházban, mert számára a színház és a vele folytatott párbeszéd az elsődleges.
Antal Csaba díszlettervezői munkásságának sokfélesége magával ragad, de ez a sokféleség nem jelent semlegességet, identitás nélküliséget. Művészete a megoldások gazdagságában és a jelentős szövegekkel vagy híres operákkal tett nagy utazásokban mutatkozik meg. Ő olyan színházi ember, akitől idegen a legcsekélyebb sértegetés. Nem támadja a színházat, hanem felvállalja.
Antal Csaba a színház erejében hívő művészek családjához tartozik, azok közé, akik hisznek a színház világteremtő képességében. Ez a kiállítás pedig minden kétséget kizáróan ezt erősíti meg.
Georges Banu