Emlékezik, és felidézi a közép-európai ember kollektív tudatában élő, rendszerváltás előtti képeket. A hiányosan feldolgozott keserédes örömök és fájdalmak gyűrt vagy megfakult fekete-fehér fotókon manifesztálódtak, amelyek most Király András koncepcióján átszűrődve, vizuális átalakítás után festménnyé vagy szoborrá válnak.
A Mezőtúron született és nevelkedett művésszel mezőgazdasági középiskolai tanár édesapja ismertette meg a háztáji gazdálkodás sava-borsát. Andriska vetett, kapált, járatott, kukoricát címerezett vagy épp édesapja mellett traktorral kultivátorozott.
Az egyetemesnek vélt gondolat, kép vagy a kimondott szó mindannyiunknak mást és mást jelent. Király számára az édesapjára emlékezést. Ugyanakkor a tőle megszokott módon ironizál és párhuzamot állít napjaink politikája által támogatott családi gazdaságok és egy terhelt korszak mezőgazdasági ideái között.
Szándéka szerint megidézi a korszak politikai reprezentációra is használt „szocialista realizmusát”. A középgenerációhoz tartozó festő kiállításán festmények, rajzok, objektek szerepelnek. A vidéki kultúrház színpadán láthatatlan citerán játszó egyenruhás gyerekek „Légciterásokként” vonulnak be a galéria terébe.
Ezzel az irónikus gesztussal Király rámutat a rendszer vidékről alkotott, ellenőrzés alatt tartott kulturális lehetőségeire. A „Boris” oldalán meztelenül futó „Árvácska” figurája Európa címmel új kontextust kap, és így az antik művészetet is idéző festmény asszociációk sorát beindító kortárs művé válik.
Az ilyen párhuzamok megléte fontos a művész számára ugyanúgy, mint az erőteljes festőiség. Korábbi, lazúrosan vékony réteggel festett, lényegében „monokróm” képei 2011-re színben gazdagodtak és a finoman modellált, oszlatott ecsetkezeléssel felépített faktúra megvastagodott.
Azt is mondhatjuk, hogy érett művészként újraértelmezte és némileg visszatért a kétezres évek elején regnáló „technorealista” csoport kiállításain bemutatott Király András-féle felületkezeléshez.