Ez nem cenzúra

MEO kültéri plakátja (Andres Serrano: Az Idő és a Gonosz helye, 2002), Nagy Kriszta x-T, Dés Márton, Benczúr Emese

A cenzúra sokfajta, a művészet intézményrendszerét és különböző definícióit körülllengő autoritásgyakorlás. Sokféleképpen működhet, látható és láthatatlan módon, számonkérhető, detektálható módon és nyomtalanul, vagy akár az öncenzúrázás felé nyomva valakit. Sértheti egyetlen műtárgy, egy sorozat integritását; egy kiállítás koncepciójának integritását; kurátor vagy alkotó mondanivalójának teljességét, akár az állásába is kerülhet. Irányulhat a beszélő személyére, irányulhat a mondanivalójára.

Ami biztos, hogy legritkább esetben egyenes, őszinte és horizontális. A hatalomgyakorlás aszimmetrikus pozíciójából ellenőriz, kontrollál, nélkülözi a diskurzust; teszi ezt valamilyen vélt politikai, erkölcsi, vallási, világnézeti szempontból. A közelmúltat jellemző cenzúragyakorlatok a vizuális művészetek terén érdekes vizsgálódási szempontokat adnak, felvetik olykor a fenntartói előjogokat, a köz érdekében gyakorolt felülvizsgálatot, aktuálpolitikai események és kortárs műalkotások veszélyesnek tartott együttolvasását vagy kimondottan a műtárgyjelleg megkérdőjelezését.

Sajátosan mutatnak rá, hogy a társadalmi térhez, köztérhez és privát térhez kapcsolt fogalmak és elvárások hogyan keverednek. A galéria vagy múzeum tere pedig egy sajátos szürke zónát képez, ahol a két(három) tér elvárásai sajátságos módon keverednek.

Jelen kiállítás négy olyan alkalmat idéz fel, amikor női test, női beszédmód vagy női beszélő lett cenzúra áldozata, alkalmat adva, hogy az együttolvasásuk gazdagítja a vizuális kultúra szereplőiről alkotott definícióinkat.