Napjainkban a különféle természetábrázolás kelendő téma, a klímaszorongás ijesztő valósága trenddé vált a kortárs képzőművészetben. Ehhez kapcsolódva bukkant fel az antropocén kifejezés immár a művészeti koncepciókban is, mely magában hordozza a világvégét és kirobbanó drámaisággal vetít előre posztapokaliptikus víziókat.
Ettől a trendtől távol helyezkedik el az alábbi három művész újabb munkáinak válogatása. A természet Fekete Szilvia és Bajkó Dániel festőművészek, Balogh Krisztián szobrászművész alkotásainak kiindulópontja. Az erdők, a fák időtlen és archetipikus megjelenítése egyfajta rituális tisztelettel ötvöződik és köti össze a három művészt.
Fekete Szilvia expresszív, a kompozíciót a kép határain túlra terjesztő munkái gyakran az épített, mesterséges környezettel együtt ábrázolják a minden épületet körülvevő és azokat túlélő, örök és legyőzhetetlen fát.
Balogh Krisztián metafizikus hátterű lírai fotográfiái kifinomult érzékenységgel és lényeglátással rögzítik azt a földöntúli békét és kontemplatív csendet, melyet csak az erdő, a fák ritmikusan ismétlődő törzsei között álló idő képes felajánlani a napjainkban mindig rohanó, sodródó léleknek.
Bajkó Dániel a fa ábrázolását, mint geometrikusan absztrakt elemet használó, a mérnöki gondolkodást sem nélkülöző alkotásai szintén a festmény, mint tárgy koncepcióját helyezik új kontextusba, míg művészetet és tudományt olvasztanak egybe a figurativitás és nonfigurativitás határán.