Szeretettel köszöntök minden kedves vendéget!
El kell mondjam, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az elmúlt évek alatt – a főiskolától kezdve – viszonylagos rálátásom lehetett Zsolt tevékenységére. Érdekes volt látni azt a történetet, amely a minimalista festészettől a technikai médiumok alkalmazásáig és azon is túl ívelt, és amelynek egyik fejezete a mostani kiállítás.
Személyesen talán még fontosabb felfedezni azt a szinkretikus paratudomány- és hitrendszert, ami benne él, és amiben benne él.
A mai kiállítás apropója a megjelenésében a fekete-fehér fotók diszkrét világához hasonlóvá tett látvány. Technikailag a jelenség viszonylag egyszerű – a teljes elektromágneses spektrumban való gondolkodás megszokottá vált az elmúlt évtizedekben – ha máshol nem is annyira erőteljesen, leginkább a hadiiparban, az álcázás technológiájában. Hétköznapjainkhoz közelebbi példával: aki autót vezet, hamar megtanul finom megkülönböztetéseket tenni a fény természetét illetően; tudja, hogy a tompított fényszóró vagy semleges fehér, vagy kadmiumsárga lehet.
Míg a fehér, vagy másképpen összetettnek nevezett fény különböző hullámhosszú egységekre szabdalható, addig a homogén frekvenciával terjedő sugárzás kitakar és lefog más hullámhosszakat a spektrum visszaverődő részéből. A fehér fény színeket varázsol elénk, míg az itt látható sárga fekete-fehérré teszi a világot. Ami pedig fekete-fehér, az kortalan, beazonosíthatatlan, bizonytalan, sehonnai – egyszóval merő illúzió.
A lényegi tulajdonságától (szín) megfosztott jelenség karaktere a csoda, a mirákulum, a vanitas álarcát veszi magára. A fotószerű látvány ebben az esetben több mint illúzió. Távol álljon tőlünk, hogy átesztétizáljuk a fotószerű látványt és belebonyolódjunk a valóság és reprezentációjának toposzába. Zsolt intstallációi és fotó-nagyításai az esztétikai helyett egy elsődlegesebb hagyományba látszanak beleilleszkedni: az optikai szemfényvesztés hagyományába. Ez tipikusan olyan kérdés, melynél nem a megjelenő dolog, hanem a megjelenés mikéntje a döntő.
Alighanem igaz az, hogy a fotóban van valami megőrizni való titok. A fotografikus látvány a legkevésbé sem a minőség vagy a tartalom, hanem sokkal inkább a tiszta bűvölet szempontjából érdekes. Zsolt munkája visszahozza a fotószerű látvány mágikus karakterét. A látványt tárgyi léttel ruházza fel – a fotóivá tett és megvilágított jelenség: tárgyias dolog. A sárga fény technikája túlvisz minket a hasonlóság dilemmáján egyenesen az illúzió szívébe. Baudrillard a fotó álarcában megjelenő kép mélyén mindig megbúvó irrealitás-alakzatról beszél. A jó fotó (így tehát a jó fotószerű látvány) nem technika, nem jelentés, hanem titok. A megjelenés rendhagyó, para-esete.
Zsolt munkái nekem a plexilapok közé szorult levegőben felizzó feketeség révén ezt a pará-t teszik kézzelfoghatóvá és testközelivé.
Ezzel meg is ragadom kezét, gratulálok – a kiállítás pedig megnyílik.
Készman József