Félárnyék

Lassan egy évtizede annak, hogy a Kortárs Művészeti Intézet gyűjteményének bemutatkozó katalógusa megjelent. Az 1997-től – az ICA-D megalakulásának évétől – szisztematikusan gyűjteményként kezelt műtárgyállomány alapját azok a művek jelentették, melyek még az Uitz Teremben rendezett időszaki kiállítások anyagából kerültek ki, s melyeket – Deák Nóra és Várnai Gyula, a tárlatok szervezőinek kérése nyomán – a művészek az akkor még alapítás előtt álló intézménynek ajándékoztak. Műveiket feltételezhetően olyan helyen hagyták, aminek a szellemiségével azonosulni tudtak, olyan emberekre, akik kivívhatták szakmai bizalmukat a közös munka folyamán, különben aligha lett volna kedvük bármit is rájuk vagy a helyre hagyományozni.

1997–ben a stafétabot átkerült Szoboszlai János és Páldi Lívia művészettörténészek kezébe, akik megtették a kezdő lépéseket nem csak az intézményesülés, hanem a professzionális gyűjteménnyé válás útján is. Ebben az évben indult, majd vált fokozatosan a szerzeményezés egyetlen, mai napig stabil módjává az állami támogatások megpályázásának gyakorlata, melyre a két évtized alatt valamennyi művészeti vezető támaszkodhatott. Emellett rendszeresen történtek ajándékozások, a művészek jóvoltából hozzánk került műveken túl új tendenciaként immár két éve ott találjuk a MANK műteremlakásait bérlő alkotók munkáiból az ICA-D-nek ítélt darabokat is.

Mindenesetre, az egykor láthatatlan jelzővel illetett, továbbra is alulreprezentált, a művészettörténeti kutatások véráramából kimaradó gyűjtemény rejtőzködő identitása, kisebb-nagyobb hányattatásai ellenére túlzás nélkül kivételes anyag; valódi kincs. Két alapvető feltétel meghatározó lehetett az évek múlásával szépen növekvő, differenciálódó műtárgyanyag kinccsé érésében: egyrészt jó szakemberek működtek közre a szerzeményezésben, akik nem csak kvalitásos darabokra vetettek szemet, hanem következetesen viszonyultak az általuk lefektetett gyűjtési irányelvekhez is.

Így maradhattak évtizedekig érvényben fontos szempontok, például a periférikus (kísérletező, zárványszerű vagy korai, stb.) művek beemelése, melyek nem a biztonsági zónából érkeznek, vagy az egyes életművön belüli „ingázás”, melynek célja, hogy több alkotói periódust, időszakos törekvést fémjelző munkára szert tehessünk egy-egy művésztől, de még számtalan jellemző szempontot fel lehetne itt sorolni.

Másrészt a dunaújvárosi gyűjtemény (kincs-)identitását, különleges karakterét meghatározó legfontosabb kondíciónak talán éppen a vesszőfutáshoz lehetett köze. Az „ICÁ-s” kiállítások levegője, a projektek efemer energiái, a kompakt kis élmények, beszélgetések, a sterilnek egyáltalán nem nevezhető munkakörülmények, a szerény, ám inspiráló közeg. A nagyintézmények, galériák és magángyűjtemények gyarapításának hátterében ezt az élményanyagot nem lehet megtalálni.

Félárnyékban időzni köztes állapot: jobb mint sötétben várakozni, de nem fogható a sütkérezéshez. A huszonötéves gyűjteményre reményeink szerint a megőrződésen és gyarapodáson túl még sok lehetőség vár. A benne rejlő potenciált az utóbbi években egyre gyakoribb, rangos nemzetközi intézményektől érkező kölcsönzési igények is jelzik, Portugáliától Japánig. Bemutatkozására két nagyszabású kiállítás is alkalmat ad 2018-ban, egyik Budapesten, másik Kolozsvárott.

A most látható válogatás a kollekció utolsó néhány évének azon szerzeményeit mutatja be, melyek nagy részét még nem láthatta a dunaújvárosi közönség. A kiállítási anyag változatos médiumú és műfajú munkákon – szobrokon, objekteken, installációkon, festményeken, fotó-és videóműveken – keresztül enged bepillantást a gyűjtemény életének legutóbbi szakaszába.

Kiállító művészek: Betuker István, Borsos Lőrinc, Braun András, Brückner János, Igor és Ivan Buharov, Csákány István, Csáky Marianne, Duliskovich Bazil, Horváth Tibor, Keserue Zsolt, Kudász Gábor Arion, Móder Rezső, Nagy Kriszta, Péli Barna, Szalay Péter, Tarr Hajnalka, Várnai Gyula