Pálfalusi egyik festői módszere némileg hasonlít az amerikai Jakson Pollockhoz, akinek munkásságát egyáltalán nem ismerte, amikor első, a tasizmusra emlékeztető képeit festette. „Éterikus, mély lelkiséggel átitatott piktúra, amely kozmikus, teremtés előtti vagy megsemmisülés utáni – tapasztaláson túli – látomásokkal halmozza el a szemlélőt” -írja róla monográfusa, Szombathy Bálint.
Az 1968-ban hozott döntését, mely szerint nem állítja ki munkáit, leginkább az akkor tapasztalt művelodési-művészeti közéleti visszásságok és a kiállítás szervezés kapcsán átélt számos rossz élmény alapozta meg. Úgy határozott tehát, hogy távol marad a művészeti élettől és csakis az alkotásra összpontosítja figyelmét.
Így tehát majd’ harminc évig szinte teljes elszigeteltségben és magányban hozta létre a korszakba mégis tökéletesen beleillő, konzekvens életművét. Az indulás éveiben a festő barát, Konkoly Gyula segítette Pálfalusit, művei bekerültek az akkor messze legjelentősebb művészeti csoportosulás, az Iparterv Dokumentum 69-70 című katalógusába, sőt Klaus Groh korabeli átütő erejű antológiájába, az Aktuelle Kunst in Osteuropa-ba is, amely a nyugati világ felé először adott hírt a progresszív kelet-európai törekvésekről.
„Pálfalusi az alkotást meghitt, önmagáért való cselekedeteként értelmezte” – írja Szombathy. A művész nem a látványt, a látszatot kívánja megörökíteni, a festészeti műfajok és témák nem érdeklik. Célja magáért a festészetért festeni, a tiszta vizuális formákat és alapelemeket tekinti képei témájának.
Jelen kiállítás Pálfalusi Attila egész eddigi festői életművéből ad válogatást, s a kronologikusan besorolható munkák között bőven akadnak olyanok is, amelyek rejtetten a korai és a kései műveit is tartalmazzák, ugyanis a művész számos régi képét többször átfestette. Alkotásai alatt tehát több láthatatlan képe lappang, melyeket csak restaurátori beavatkozással lehetne felfejteni.