I.
Mindnyájan fel tudjuk idézni a Csontváry Kosztka Tivadarról
készült kevés fénykép közül azt az
egyet, melyen a művész egy furcsa lépő mozdulat közepette
fejét fölszegi, s hunyorogva a napba tekint. Tán akkor is
a napszíneket kutatta, azokat fürkészte félig hunyt
szemmel, hogy azután festményein a szivárvány minden
színével elevenítse meg a Napban látni vélt
teljességet. Úgy látszik kell ez a hunyorgás, a
szem potenciáljának mesterséges szűkítése,
hogy tisztábban lássuk azt, amit keresünk. Magyarán:
a vakító dolgok csak korlátolt látással érzékelhetők.
Ez a korlát szabadít ugyanis fel: minél kevesebbet nézel,
annál többet látsz.
II.
Mikor először találkoztam E. Gáborral, egyből
egy remek vakkeretbe botlottam, s már hamarosan az ő művészi
problémájának kellős közepébe kerültem:
hogyan is lehet valamit tökéletesen megcsinálni? Munkáiban
ugyanis hallatlanul sok munka koncentrálódik. Mint energia a Napban.
Vásznat feszít a vakrámára, megfesti a vásznat,
rendszerint egy napkoronggal a kép egy érzékenyen kiegyensúlyozott
pontján, majd vékony selymekkel fedi el a festett felületet;
olykor több rétegben is. A selymek egyenletes fölfeszítése
nem könnyű feladat. S még így is előfordulhat,
hogy egy apró javításért, korrekcióért
vissza kell bontani az egészet a megfestett rétegig – ahogy az
épp a kiállítás előtt is történt.
Sajnos nem láttam, milyenek is Erdélyi festett felületei.
De ez nem is érdekes. Szerencsére az ő munkái esetében
a letakartság, a lefedettség nem hívja elő azt a
kényszert, hogy meglessük, mi is van a fátyol alatt. Ezek
nem játékszerek, nem rejtvények, nem képtalányok.
Véleményem szerint, ha meg is kérdőjelezi így
a hagyományos festői technikákat, ugyanakkor érvényes
képalkotó módszert alkalmaz. Olyant, amely tiszteletben
tartja a kép spirituális karakterét, de tiszteletben tartja
– a perfekcióra törekvő alkotói technikák révén
– a kép materiális jellegét is. Ami igazán szép
Erdélyi munkáiban, az azonban épp a hagyományhoz
való kötödése. Képei ugyanis visszakövetelik
a látás, a nézés intenzitását.
III.
A különleges szellemi feladat, jelen esetben akár szó
szerint is értendő: tessék megnézni a képeket!
Hunyorogni, könnyezni, de nem azért az öncélú
játékért, hogy meglássuk, mi van a fátyol
mögött, hanem azért, hogy belássuk: a kép így
tökéletes. A fizikai értelemben vett letakarás valójában
a szellemi értelemben vett feltárulkozás. A festészet
egyik alapproblémája, hogy az érintetlen és tiszta
képfelületet, ha úgy tetszik, a felhordott festék
roncsolja el. Ugyanakkor ez adja meg a kép nélkülözhetetlenül
érzéki karakterét is. A tiszta és érintetlen
képfelület ugyanis lehet, hogy tökéletes, de ez nem
a művésztol elvárható érzéki tökély,
hanem egy konceptuális tökéletesség. A minden és
a semmi teljesen egyenértékű, s tulajdonképpen abszolút
érdektelen tökéletessége. A művész hozzányúl
a vászonhoz, egyből megsérti ezt az elvont perfekciót,
de ugyanakkor el is indítja a képalakulást a konceptuális
tökéletesség felől az érzéki tökéletesedés
felé. Sikerül-e vagy sem? Ez a művészi kvalitás
kérdése. Nehéz a művész dolga abban a világban,
amelyben a képekkel való visszaélés olyan méretet
öltött, hogy ha következetesek akarunk lenni magunkhoz akkor
már semmit nem is szabadna elhinnünk. Van-e még "jó
kép" – a szónak abban az értelmében, ahogy
azt egy régi tájképpel, vagy egy portréval kapcsolatban
elmondhatjuk? Erdélyi mindenesetre úgy adja vissza a kép
eredeti, tökéletes konceptuális tisztaságát,
hogy közben nem mond le az érzéki tökéletességről
sem. A kép elvont fogalmának és a kép maximálisan
érzéki karakterének kettőségét érzékelteti
magasfokú technikai tökéletességgel és meggyőző
intellektuális erővel.
Van tehát jó kép, s ha viccesen interpretálom Erdélyi
Gábor munkáit, akkor ő erre a kérdésre találta
meg a megfelelő válaszokat. Van jó kép, de ehhez
a kép gátlástalan önfeltárulkozását
kordában kell tartani. A selyem mögött ott dereng valami, a
"jó kép" ígérete, de ne próbáld
meg föltárni, mert csak a megsebzett vásznat találod!
Erdélyi, mint egy orvos, betakarja a képet. Fehér selyembe,
egy szinte angyali (és kórházi) tisztaságot sugalmazó
anyagba. Elfedi a kép sebeit, új képfelületet kreál,
szinte egy új szabályokat követelő, új dimenziójú
képfelületet, amelyen azonban nagyon halványan – hogy őt
idézzem – átvérzik a régi kép. Ez azonban
csak annyira látszik, hogy érzékeltesse: van valami emögött
az első pillantásra tökéletesnek tűnő
tisztaság mögött. És ez persze így tökéletes.
Mint a Nap az energiát, úgy sűríti magában
az alkotói munkafolyamat hosszú óráit a kép,
és a kép látványa is a Nappal való találkozás
élményét modellezi. Mi van Erdélyi Gábor
képein, hogy én is majd belevakulok, úgy nézem?
Hogy hunyorognom kell, mert nyitott szemmel nem is látom? Hogy Erdélyi
Gábor is hunyorog, hiszen látszik szemén a megerőltető
igénybevétel? A képen – nem véletlenül – a
napkorong van. A régi festők napja, a Claude Lorrain, Cézanne,
Csontváry napja. A fény forrása, vagy talán maga
a fény.
A föld felett – ezt a címet adta egyik képének az alkotó. Selyemrétegeken áttetsző napkorong, s a kép alján vékonyka zöld sáv. Szokatlan módon a legkülső selyemrétegre festve. Szinte durvának tűnő beavatkozás ez abba a képi rendbe, amelyet az előbb olyan átgondoltan tökéletesnek és spirituálisnak írtam le. A föld, a matéria jelenléte ez. Alig láthatóan, de mégis nagyon intenzíven. Nem is látnánk, ha nem alulról tekintenénk a képre. Talán feltűnő is, hogy a képek a megszokottnál kissé magasabbra lettek akasztva. Nem véletlenül. Más szemléletet, más nézőpontot igényelnek ezek a munkák. Emeljük fel fejünket, tekintsünk fölfelé. A lélek tisztulásának útja is fölfelé vezet. Ide kísérnek el bennünket Erdélyi Gábor alkotásai. Mi is azért jöttünk ide, hogy részesei legyünk ennek az élménynek.
Bellák Gábor