A legtávolabbról Deák Németh Mária indul a földközeli pályán, amikor grafikáival az emlékek rétegződései közé igyekszik behatolni, s onnan kibontani, ami még nem porladt szét egészen. A kész kompozíciókból a néző számára – még ha néhol felsejlenek is alakok, formák – nem fejthető vissza az emlékezés tárgya, nem tudjuk, mi történt, de az intenzitását képesek vagyunk megérezni.
Bátai Sándor munkái egy pillanatra sem szakadnak el a földfelszíntől, annak közvetlen és hézagmentes leképezései. Ha megközelítésmódját gondoltban kiterjesztjük, akkor azt is mondhatnánk: nem kevesebbre vállalkozik, minthogy beszkennelje az egész Földet, vagy legalábbis annak szárazföldi felületét, majd manuális 3D nyomtatójával négyzetméterről négyzet- méterre kiöntse, megformázza az egészet újrafelhasznált papírból. Tekintettel a tárolási és egyéb problémákra, a művész a gyakorlatban kénytelen szelektálni, de ez igazából csak mennyiségi kérdés, a koncepcióban ott rejtőzik a teljesség igénye.
A két szféra, a Deák Németh Mária képviselte súlyos lebegés, illetve a Bátai Sándor által manifesztált földhöz tapadtság között Húber András György alkotásai teremtik meg a fizikai és szellemi összeköttetést. Az első két alkotó tapinthatóan mozgalmas felületű, mélységekkel tagolt, de mégiscsak síkban maradó, bekeretezhető, üveg alá tehető munkái közé vegyülve Húber András György szobrai a térben teljesednek ki, körbejárhatók, át lehet nézni rajtuk. Befogadásukhoz a szemmagasság komfortos perspektívája mellett az égre tekintés és mélybe pillantás aktivitást feltételező mozdulatsora is szükségeltetik.
Zsubori Ervin