Az Einspach & Czapolai Fine Art Foltok egy elgondolt madár hátán című kiállítása Kármán Dániel (1991) legújabb műveit mutatja be. A fiatal alkotó konzekvensen építkező munkássága finoman oszcillál a piktúra figurális és absztrakt irányzatai, a képkészítés grafikai és festészeti lehetőségei és a képalkotás digitális és analóg (manuális) minőségei között.
Festett kompozícióinak fotó-előképeit mindig ő maga készíti, és a rögzített képekkel kapcsolatos utólagos reflexiói mindig elnyújtottak és több fázisúak. A felhasznált felvételeket digitálisan (át)szerkeszti és a szerkesztett kompozíciókat manuálisan megfestett, érzékeny táblaképek tereibe transzformálja.
Egy-egy kép heteken át foglalkoztatja, gyakran tizenöt-húsz szerkesztett változatot is készít egy fotóból. Ezek számát végül két-háromra redukálja, azt elképzelve, hogyan változna a vizuális hatás, ha a monitor fényét a festett kép látványa váltaná fel. Az így megelevenedő alakok, állatok, tájképi kivágatok mindig konkrét, fotókon megörökített élmények lenyomatai, amelyeket a festő a megélt idő és az elmúlás egyetemes és kollektív tapasztalatának síkján emel univerzális érvényre.
Korábbi sorozatainak képeire is gyakran utal úgy, hogy azok „tűnődések az időről”, annak (el)múlásáról és megélésének szubjektív és objektív tapasztalatairól. Kármán festészete, így legújabb sorozata is elhelyezhető a történések egymásutánjában: a megélt és a megélhető, a múló, az érzékelhető, de le nem leplezhető és tetten nem érhető idő és az ezzel kapcsolatos szorongás, illetve mindennek feloldhatatlansága a választott témája.
Talán ezért is annyira érdekes a technikai folyamat, ahogyan kompozíciói létrejönnek: amint az adott nézőpontokban és pillanatokban rögzített fotók tünékeny történései — egy reggeli ébredés, egy kirándulás, vagy épp a varjak civódása — előbb digitálisan fixálódva holt pillanatokká válnak, majd digitálisan újraélednek, végül pedig a festék matériája öröklétbe konzerválja őket. Az idő és az idősíkok megélése nem egyértelmű, talán ezért is hivatkozik Kármán előszeretettel úgy a képeire, mint befejezetlen metaforákra, amelyeknek „befejezését” és értelmezését teljes mértékben a nézőre bízza. Nem szeretné irányítani és befolyásolni, hogy műveinek szemlélője milyen személyes értelmezési síkon viszonyuljon felütéseihez.
Az időre, a folyamatos változás és az elkerülhetetlen elmúlás kollektív tapasztalataira reflektáló befejezetlen metaforák sokkal több szálon kapcsolódnak a szépirodalmi referenciákhoz, mint az időről és az örökkévalóságról szóló filozófiai (pl. Plótinosz) és fizikai (Hawking) értekezésekhez. A festmények címadásakor Kármán gyakran idéz meg olyan magyar költőket, mint Kányádi Sándor, akinek Relativitás című verse az idő jelenségének vagy illúziójának általános társadalmi, de mégis egyéni szinten megélt felfoghatóságával foglalkozik. Vagy említhetnénk Simon Márton Polaroidok című kötetének kollázsolt szövegfolyamát is, amelynek „megnézem a tükröt” mondatát a művész képcímként integrálta.
A jelen sorozat képtáblái háromféle kompozíciós sémát mutatnak, amelyek közül a kettős (duplikált) képformák a leggyakoribbak (például folyton mozgó ágak 6.). De láthatunk megháromszorozott (Kányádi relativitáselmélete), valamint egy síkon rezegtetett kompozíciókat is, amelyek kivétel nélkül tájképi kivágatokat idéznek meg (pedig felírtam valaminek a hátuljára, másképp emlékszünk, azok a dolgok, amiket egyedül nem tudok). A sorozat egyik központi metaforája, a madár (varjú, páva) a rövid időintervallum és a pillanatnyiság egyik legfontosabb vizuális megfelelője Kármán számára. A megfigyelt (és gyakran fotózott és videózott) madarakra gyakran hivatkozik a pillanatnyiság, az úton lét, a kölcsönhatások, a távozások és visszatérések hintajátékának vizuális és piktoriális megjelenítőiként.
A művészeti és festészettörténeti referenciák közül pedig az egyik legfontosabb előképet a Van Goghot és Gauguint is megihlető Edo-kori japán festő, Utagava Hirosige (1797–1858) jelenti számára, akinek festészete, kompozícióinak légiessége, színeinek puhasága és képtereinek „üressége” folyamatosan reflektált módon van jelen Kármán munkáiban. Új sorozatának képtábláin az egyes kompozíciók „keretezése” is radikálisan megváltozott: a korábbi „szabályos” fehér belső képkeretektől elrugaszkodva most a legtöbb kompozíció körül szabálytalan, rajzos vonalakkal megformált, kifutó kereteket láthatunk, amelyek ugyancsak a japán mester fametszeteire visszautaló távoli reflexiók.
Zsikla Mónika