Fotófestmények

Károlyi Zsigmondnak a nyolcvanas évek elején-közepén festett képei szinte kizárólag a forma formátlanodásáról beszélnek. A motívum – fölállványozott házfal, aládúcolt gang, mész X-ekkel jelölt ablakok – jelentéktelen, mindig azonos, ürügy. Még akár a szociografikus lelki-ismeret-realizmus szigorú mutatóujja is kifigyelmeztethetne belőlük; még akár nosztalgikus tartalmakat is kereshetnénk bennük, ha nem lehetnénk bizonyosak azonnal: nem találunk rájuk.

De mit is tehetne korunk (romantikus) elvágyódója? Hová fájhatná vissza magát, hová kívánkozhatna? Hiszen a XVIII. század vége óta „hivatalossá”, stílussá, életszemléletté vált a szenvedelmes visszanézés; a múlt fényében minden jelenidejű értéktelenné, kopárrá szikkadt: mi már csak a talmiság fakó tükrében nézegethetnénk – nem, riadtan vizsgálhatjuk – önnönmagunkat. Abban pedig már semmi sincs, a sóvár tekintetek mindent kiszívtak belőle. Régen… régen jó volt a még régebbire gondolni. Aztán már arra sem.

Hajdu István