A hippimozgalom kiterjedt és fontos jelenség volt az angolszász világban. Ha Lengyelországban és a keleti blokk más országaiban (ideértve a Szovjetuniót is) nem tettek szert hasonló jelentőségre, a hippik azért itt is megvetették lábukat. Miközben nyugaton a fogyasztói szemlélet kritikáját nyújtották, a Lengyel Népköztársaság hippijei azon illúziók és üres lózungok ellen lázadtak, amelyekkel a társadalmi élet intézményeit töltötték ki. Az érzés, hogy mindent maga alá temet a hazugság, Lengyelországban ugyanúgy jelen volt, mint nyugaton, csak az oka volt más.
Alig egy évtized alatt a nagyobb lengyel városokban hippi közösségek jelentek meg, melyeknek saját vezetőik és törzshelyeik voltak; legtöbbször diákklubokban vagy szabadtéri rendezvényeken találkoztak. Hippi kommunák is megjelentek az országban mindenfelé. Hangjuk azonban nem hallatszott, nem volt olyan képviselőjük, mint Ginsberg, aki tevékenységüket egy morális és tudati forradalom kontextusába helyezte volna. Nem énekelhették Dylannel, hogy „Változnak az idők” (1964), mert az idők nem változtak a Lengyel Népköztársaságban. A marginalizált lengyel hippik azonban nagy érdeklődést váltottak ki az olyan befutott művészek körében, mint Jerzy Bereś, Tadeusz Kantor és Henryk Staz. A lengyel hippik ellátogattak Csehszlovákiába és Magyarországra, illetve fogadták hazájukban a csehszlovák és magyar ellenkultúra képviselőit.
A szabad Lengyelországban sokan tanulmányozták a vasfüggöny mögötti hippik érdekfeszítő jelenségé, köztük Kamil Sipowicz („A Lengyel Népköztársaság hippijei”), ill. olyan, a kortárs kultúrával és ifjúsági szubkultúrákkal foglalkozó kutatók, mint Dr Wertenstein Jerzy, Dr Czesław Robotycki, Dr Jerzy Wertenstein-Żuławski, Dr Mirosław Pęczak és Dr Mariusz Czubaj. A témáról született két legfontosabb publikáció egyike „A hippik. Az ígéret földjének nyomában”, melynek szerzője Kazimierz Jankowski, pszichiáter. „Az ellenkultúra útja” című munkájával a szociológus Aldona Jawłowska egyfajta kézikönyvet hozott létre, amelynek révén a rendszer a hetvenes évek lengyel értelmiségi közegének részeként rekonstruálható.
A Független részecskék – A lengyel ellenkultúra (1967–1975) című kiállítás társadalmi látlelet, amely a rendőrállammal szemben a hatvanas és hetvenes évek fordulóján tanúsított ellenállás kulturális dimenzióját mutatja be. A szocialista stabilizációnak való ellenszegülés, ha az az eszképizmus formáját is öltötte, „diffúz forradalom” volt, komoly pusztító erővel. Bár nyugaton az, ami az első tömeges ifjúsági szubkultúra volt, a kommercializáció áldozata lett, a fényképek szerzői számára a „diffúz forradalom” elsősorban pozitív jelenségek kiindulópontja. A képek a szabadság első jeleiről szólnak, autonóm oktatásról, emberséges pszichiátriáról, a buddhizmusról, az ökológiáról és független civil közösségekről. Közel fél évszázad távlatából még mindig látszanak mindennek tiszteletet parancsoló eredményei.
Olyan, a hatvanas-hetvenes években aktív lengyel művészek és dokumentarista fotográfusok által készített fényképek adják a kiállított művek javát, mint Tomasz Sikora, Ryszard Bobek, Kamil Sipowicz, Kwiek/Kulik, Stefan Okołowicz és Piotr Marek.