Amikor rátaláltam a második világháború alatt a náci Németországban dolgozó kelet-európai kényszermunkások (úgynevezett „Ostarbeiterek”) fényképeire, lenyűgözött, hogy ezek a képek milyen őszintén és kendőzetlenül mutatják be mind az elszenvedett traumákat, mind a traumák feldolgozására tett kísérleteket. Kisméretű családi fényképekről van szó, amelyek a sötét időkben oly sok embernek nyújtottak támaszt és reményt. Nyilvánvaló volt, hogy ezek a megőrzött képek a kelet-európai népi fotográfia történetének egy fontos és gyakran figyelmen kívül hagyott fejezetéhez tartoznak: töredékes nyomai annak az óriási hatásnak, amelyet a háború és a megszállás gyakorolt a családi fotóarchívumokra, valamint arra, hogy miként viszonyulunk ezekhez a képekhez és gyűjteményekhez.
A kiállítás második része egy ilyen kényszermunkás személyes archívumán alapul, akit 1942-ben Nyugat-Ukrajnából hurcoltak egy ausztriai farmra dolgozni, és aki a háború után úgy döntött, hogy ott marad. Egész életében – az 1940-es évektől az 1980-as évek végéig –levelezett Ukrajnában maradt családtagjaival, akik mindvégig próbálták győzködni, hogy térjen haza. Segítségéért könyörögtek, majd az újonnan szerzett viszonylagos jólétük ecsetelésével próbálták hazacsábítani. Megígérték, hogy gondoskodnak róla, ha visszatér, és fenyegették, ha nem tér vissza. Ugyanakkor a nyugatabbra, az Államokba, Kanadába és Ausztráliába kivándorolt barátai is küldtek neki leveleket, amelyekben arra kérték, hogy költözzön hozzájuk, egy jobb életet ígértek neki, és biztosították arról, hogy minden lehetséges módon segíteni fogják az áttelepülésben és a szükséges dokumentumok megszerzésében. Ő azonban maradt a falujában, figyelmen kívül hagyva minden arra irányuló kísérletet, hogy ismét elmozdítsák a helyéről.
Andrii Dostliev