Hair

„A hír ott volt a főoltár harmadik fülkéjében, az evangéliumi oldalon. A kőlap az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből. Az építésvezető meg a körülötte segédkező emberei egyben ki akarták húzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyerekkoponyához. A kriptafülkében csak néhány apró csont maradt utána, és a rücskös, salétrom marta kőlapon csak a keresztnév maradt olvasható:… A földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt.” (Gabriel Garcia Márquez: A szerelemről és más démonokról. Magvető, 1995, 10-11.)

Szabó Ágnes Hair című kiállításán azonban nem a fejből kinövő hajról van szó, hanem szomorú szemű, igéző állatok bundájáról. Bár Jung szerint a vörös haj, maga is démonikus, vénuszi. Szabó Ágnes képein valmennyiünk kedvencei, a kutyák és cicák emberszabású bestiákká lettek: szomorú, ijedt párává, szigorú, vagy ijesztő démonná, heverő odaliszkká. És mintha ők maguk hívták volna elő hiteles portréik megalkotásához a legkülönfélébb festői stílusokat: az élénk vagy tiszta színekkel, a színgazdagon vagy szűkített színskálán, festőien vagy inkább stilizáltan megfestett képeket.

Szabó Ágnest mint festőt, persze festészeti probléma megoldása érdekli, organikus struktúrákat keres az állati szőrzetben. De miért pont ott? Miért nem a fák lomberdejében vagy a mákgubón? Miért az állati szőrzet megszállottja? Mit keres voltaképpen, mihez akar közel férkőzni? Miért ez a meleg, puha takaró bűvölte el? A bőr a test első védelmi vonala – állítják a biológia könyvek. A szőrzet rajta egy megerősített védfal, a test része is meg nem is. Távolítja a külvilágot, tompítja az ütést, ám érzékeny a simogatásra. A másik test e távolság leküzdésének vágyában tapintani, érinteni akar, beletúrni a szőrmébe, részesülni ebből a puhaságból, melegségből.

Szabó Ágnes miközben hihetetlen akkurátusan, figyelemmel és szeretettel merült el az organikus struktúrák hű képének megalkotásában, intenzív színeivel valami kihívó, frivol, valóságtól elrugaszkodott világba vezet, az antropomorf állati testrészek megfestésével valahová az emberi bestialitás határmezsgyéjére. Valami olyasmi érdekli őt, ami közös bennünk e macskákkal és kutyákkal.

Távoli volna az emberi test felemlegetése, ha nemrégiben nem maga Szabó Ágnes állította volna ki ugyanitt szőrrel borított női test-fragmentumokról festett képeit, és ha a kiállítás címével nem tette volna nyilvánvalóvá, hogy ő maga mire helyezte ezúttal a hangsúlyt. Az angol nyelvű címmel, mely egyaránt jelenti az emberi hajat és az állati szőrzetet, magyar nyelvi közegben hangsúlyossá teszi ezt a kettősséget.

A művészet története által megerősítve, ha csupán Victor Brauner Farkas-asztalára, Meret Oppenheim Prémes csészéjére vagy kesztyűjére, Kiki Smith, Silvie Fleury műveire utalunk is, a szőr felidézi mindazt, ami az ösztönszférával, a szexualitással, a vadsággal függ össze. Ezért van az, hogy a vadságot még keresztény szentek esetében is a szőrrel hozták összefüggésbe. Keresztelő Szent János angyaloktól kapott ruhája teveszőrből készült, és a pusztában vezeklő Mária Magdolna ruhája földig érő, kibomló haja volt. Persze haj, s mint olyan, ami a fejen, az ember tetején nő a spirituális erőt szimbolizálja, a „Felső vizek” ekvivalense, szemben a testet borító szőrrel, mely az irracionális hatalom, az ösztönélet, az „Alsó vizek” ekvivalense. (Cirlot)

Tatai Erzsébet