A kiállított fotósorozaton közel három év elhasznált műanyag palackjai láthatóak egy egyszemélyes háztartásból. Ezekkel a tárgyakkal a kiürítés után nem tudunk mit kezdeni, legjobb esetben próbálunk új funkciót találni nekik, és amikor a mennyiségük miatt már ez sem működik, akkor zavartan bedobjuk a műanyag/fém feliratú kukába. Ettől a rosszérzéstől vezetve elkezdtem gyűjteni őket, és elhatároztam, hogy megpróbálom átalakítani őket; értéktelen, ámde mérhetetlenül káros voltukat megváltoztatni; de legalábbis felhívni a figyelmet a környezetünkben észrevétlenül növekvő műanyag hegyekre.
A klasszikus csendélet-festmények mintájára, úgy, mintha értékes tárgyak lennének fotóztam őket különböző műtermi vagy otthoni környezetben, amely kompozíciókba a műanyag hol belesimul (mintha maga is egy értékes dolog lenne), hol riasztóan különválik a többi használati tárgytól, gyümölcstől.
Először egy fotósorozatot készítettem, különböző kompozíciókban és némileg játszva a színek elrendezésével, a fényekkel. Üres műanyag palackok, amelyek minél nagyobb számban szerepelnek a fotókon, annál rosszabb érzést keltenek, utalnak az állandó fogyasztásra, felesleges és/vagy elkerülhetetlen vásárlásainkra – másrészről vidám pop art-os színük, szokatlan formaviláguk különösen feltűnő, ha lekerülnek róluk a címkék, márkajelzések, amelyek mintha mindezt eltakarták volna.
Utána ugyanezeket a tárgyakat egységes szürkére festettem: ezzel elveszítették konkrét jelentésüket, hogy mire használtuk őket, valamint látványosabban jelennek meg érdekes formai megoldásaik, a kisebb-nagyobb különbözőségek. Alapanyaggá váltak, amellyel végleg eltávolodhatunk eredeti jelentésüktől, egykori tartalmuktól. Egységes szürkével való leöntésük megmutatja riasztó értéktelenségüket, nagyobb mennyiségben fenyegetőnek is tűnnek. A szürke palackokkal elkezdtem csendéleteket fotózni; kicsit kilépve a térbe, installációk szereplőjeként is és „tisztán”, csak a palackokból különböző kompozíciókat létrehozva.
A fotósorozaton túl építettem egy totemszerű szürke plasztikát is a palackokból. Nem préseltem össze a tárgyakat, ezért hálószerű, áttört konstrukció jött létre, amelyben az összeragasztott felületek közötti nyílások a dinamizmus, mozgás érzését keltik. Az összefonódó formák alkotta tömeg így utal arra, hogy „készen áll” az újrahasznosításra, feldolgozásra – valamint totemként magasodik ki a környezetéből, mint egy felkiáltójel. A szobrot nemcsak a műteremben, hanem köztérben is fotóztam: a lakókörnyékemen sétálva pillanatnyi szituációkat örökítettem meg a plasztikával, igyekezve elkapni az ellentétet, amit a környezet és a műanyag tárgyak – egyébként mindennapjaink banális tárgyai – alkotnak.
Szigethy Anna