Két páros vetítésen keresztül pillanthatunk be a földrajzi közelség mellett ezer kulturális szálon összekötött osztrák és magyar valóság egy-egy szegletébe, a közösségi létezés eltűnőben vagyátalakulóban lévő sarkaiba.
Klaus Pichler osztrák fotós Aranykor, mielőtt véget ér című sorozatában olyan bécsi talponállókba nyerünk betekintést, ahol hatvan éve állni látszik az idő, mellette pedig Sivák Zsófia magyar fotográfus Áraink forintban értendők című képanyaga a vidéki Magyarország falusi kocsmáinak világából villant fel leíró képeket. A kétmilliós osztrák főváros szuterénhelyiségeinek eltűnőben lévő tárgykultúrája és vevőközönsége meglepően emlékeztet a háromezer fő alatti vidéki magyar falvak utolsó közösségi tereire és az odalátogatókra.
Nincs ebben semmi meglepő, mondhatnánk, hiszen csupán 400 kilométerre vannak a helyszínek egymástól, de a 120 évvel ezelőttig az Osztrák–Magyar Monarchia ernyője alatt egyesülő országok XX. századi sorsa erőteljesen más irányt vett és emiatt mára Ausztriát Nyugat-Európához, a szomszédos Magyarországot viszont Kelet-Európához szokás sorolni. Az előítéletek ellen dolgozó vetítéspár olyan közösségi tereket mutat be mindkét országból, amelyek utolsó óráikat élik és bár sok ember számára otthonpótlékként funkcionálnak, nyom és valódi alternatíva nélkül tűnnek el.
Bődey János magyar fotóriporter Mi újság? Ezer éve… Falunapi pillanatképek című munkája a falvak elnéptelenedése miatt halványuló, de még inkább a globalizáció miatt átalakuló magyarfalunapok világáról ad pillanatképet. Reiner Riedler osztrák fotós A Paradicsom ezen oldalán című sorozata viszont kifejezetten a tradícióval nem rendelkező tömegrendezvények felé fordítja kameráját és a globális fesztiváldömping osztrák termékeit, a krampusz fesztiválokat, testépítő eseményeket, erotikus vásárokat és karneválokat helyezi középpontba.
Örüljünk annak, hogy a balhés kiskocsmák világát kiváltják a specialty kávézók? Ugyan egyértelműen magasabb lesz a színvonal, de hol van belőlük az élet, a közösség, amely nem eszközként, hanem célként tekint az őt befogadó intézményre, ahová tartozni lehet. Ugyan mindenki megtalálhatja a neki tetsző rendezvényt, de a pénzügyi megfontolások alapján szervezett tematikus fesztiválok meg tudják-e jeleníteni azt az összetartozást, amelyet egy közösség meg akar élni? A nagyvárosokba való költözéssel, a professzionalizálódással nem veszik-e el végleg valami, ami nem a fogyasztói társadalmak kommersz marketingterméke, aminek van karaktere és életszagú?
A sokszor groteszk hangvételű dokumentarista fotók készítői görbe tükröt tartanak elénk és oda irányítják az objektívjeiket, ahonnan mi előszeretettel elfordítjuk a tekintetünket: a társadalom peremvidékeire. Sematizálódó világunkban van-e értelme nyugatról és keletről beszélni, és ezekben a keretekben gondolkodni? A négy képsort nézve ugyanis olyan érzésünk lehet, hogy mindenhol ugyanazt látjuk.
Az összetartozás legelterjedtebb alapegységét adó egyházi és a 19. században szárba szökött nemzeti öntudat színterei a 21. század hajnalára sokat vesztettek súlyukból Európában. A helyi karakterek feloldódnak, az összetartozást átélhetővé tevő közösségi helyszínek visszaszorulnak. Az uniformizált szelfi-kompatibilis szórakoztatóipar, pedig mindent maga alá gyűr, miközben valódi identitást nemigen ad. De a társadalom szélére szorult, rossz éltkörülmények közül menekülő rétegek, sokszor kényszerű egymásra utaltságból, de mégis életben fogják tartani egyedi karakterű közösségeiket.
Kiállítók: Bődey János, Klaus Pichler, Reiner Riedler, Sivák Zsófia