Tsai Charwei: Fish Project. 2008. Dimension variable. Video installation. Courtesy of the artist.
Tzeng Yong-Ning: Splendid 10. 2009. 75 x 107 cm. ball point pen, color pencil, paper. Courtesy of the artist.
A tajvani társadalmi kérdésekre érzékeny, általában idősebb művészek számára fontos és visszatérő tematikát jelentenek a bevándorlás-kivándorlás, az integráció, az interkulturális kommunikáció, a generációk közötti ellentétek, eltolódások és a különböző nemzetiségek közötti házasságok által felvetett problémák, melyeket az alkotók többnyire videó alapú munkákban dolgoznak fel.
Yu Cheng-Ta a kulturális különbségeket vizsgálja a nyelvek közötti átjárásokon és eltolódásokon keresztül. Ventriloquists című sorozatából két videót mutatunk be, amelyekben a nyelv hozzávetőleges elsajátítását bemutató koncepcióval a művész az európai és az ázsiai nyelvek közötti különbségen túl az apró kommunikációs nehézségekre, disszonanciákra, repedésekre irányítja a néző figyelmét.
Chang Chien-Chi is a kultúrák közötti félreértésekkel, illetve előítéletekkel foglalkozik. A délkelet-ázsiai országokban a házasságközvetítő cégek a tajvani férjjel kötött házasság gazdasági előnyeit csillantják meg a vietnámi nők előtt. A Double Happiness című, videó és fotó alapú munka az ilyen típusú, „vak” házasságot kötő vietnámi nők sorsát dokumentálja. A tündérmese mögött felsejlik a nők boldogtalansága, a nyelvi és kulturális különbségekből adódó gondok, a férj családjába való beilleszkedés problémái.
Tseng Yu-Chin munkásságát mély és finom humanizmus, valamint határozottan egyedi esztétika jellemzi. Videói meghatóak, és a leskelődés kényelmetlen érzését keltik a nézőben. Who is listening című munkájában egy anya láthatóan természetellenes gyengédséggel próbál fiához viszonyulni, aki ettől a szokatlan viselkedéstől agresszívvé, a jelenet pedig kínossá és feszültté válik. A generációs ellentéten túl itt az őszinte anyai érzések és az ösztön(hiány), valamint az anyaszerep megjátszása lesz egyfajta néma vizsgálat tárgya.
Fan Hsiao-Lan a Tajvan délkeleti részén fekvő, Kang-Ko nevű faluban élő bennszülött nőket kért fel együttműködésre. Munkájában a gyorsuló és uniformizált társadalom normáinak terjedését, a bennszülöttekre gyakorolt hatását, illetve a matriarchális rendszer fokozatos eltűnését dolgozta fel.
Az ötvenes-hatvanas évek gyors infrastrukturális fejlődése, a rögtönzött városi és ipari építkezés még mindig meghatározója a mai Tajvan jellegzetes látképének. Az ebből adódó izgalmas és kihívó rehabilitációs, korszerűsítési és átalakítási feladatok megoldása központi kérdéssé vált a tajvani művészek között.
Tai Han-Hong építész szemmel közelíti meg a városi infrastruktúra és környezet újragondolását. Egy városszéli elhagyatott ház belsejét úgy alakítja át interaktív elemekkel, hogy a néző térérzete összezavarodik.
Yeh Wei-Li személyes története ahhoz a külföldön felnőtt és Tajvanra visszatelepedett csoporthoz kapcsolódik, amely más társadalmi helyzeteket és mintákat megismerve nehezen illeszkedik vissza eredeti közegébe. A Divinity Trace című fotósorozat egy régi szék vázig történő lecsupaszításának, majd restaurálási folyamatának különböző stádiumait rögzíti.
A Yeh Wei-Li munkásságához köthető Wun Jyun-Yang a legfiatalabb művészgenerációhoz tartozik. Hotel Room című fotósorozatában figyelmét a létező terek újragondolására, az emberi pihenésre teljesen alkalmatlannak minősülő és valószínűtlennek tűnő helyekre, belső és külső terekre irányítja.
Wu Chi-Tsung videóira és installációira jellemző egyfajta költői lassúság és az egyszerű anyagok használata, amivel ironikusan és elegánsan ellentmond a technicizálódó világ kifejezésmódjának. A természetes tájakat vagy a városi látképet szinte hipnotizáló módon megjelenítő Wire I és Crystal City című installációiban az idő és a mozgás kap fontos szerepet.
Tsui Kuang-Yu videói a város hétköznapi elemeit és infrastruktúráját világítják meg teljesen új fénnyel, felborítva közvetlen városi környezetünkhöz fűződő viszonyunkat, közlekedési rutinjainkat és tájékozódási szokásainkat. Az Invisible city című sorozat részeit különleges humor és abszurd játékosság jellemzi, amelyben a művész kérdőjelezi meg a világ különböző városainak rejtett identitását és lehetőségeit.
Az elsősorban videó- és videoinstallációs művészként dolgozó Wang Ya-Hui költői hangvételű munkáiban az emberi percepció és tudat finom kizökkentésére törekszik, hétköznapi témákon keresztül. A Hóember című videóban új szemszögből feszegeti a tér/környezet (Tajvan szubtrópusi éghajlatán szinte hómentes az időjárás) és az alternatív valóságot megjelenítő objektum (az általában ételként fogyasztott vagy étel hűtésére használt, darált jégből alkotott, leginkább a téli szórakozással asszociált hóember) kapcsolatát.
Liu Hojang számára is fontos a helyi közösséget megszólító és bevonó projektek létrehozása. A művész a The Good Exchange Project keretében különböző utcai ételárusok főztjét fotózta, majd a képeket egy erősen esztétizált, egyben csendélet és reklám megjelenésű, szöveg nélküli világítódoboz formájában helyezte el az elárusítóhelyek mellett. Az akció kifejezett szándéka a művészet és a mindennapi élet között emelkedő fal ledöntése és egy közösségformáló párbeszéd kezdeményezése volt.
A legfiatalabb, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején született művészek sokkal inkább meditációs jellegű, befelé forduló, érzékibb, egzisztenciális tartalmú alkotásokat hoznak létre, illetve a távol-keleti kulturális és művészeti hagyományok kortárs átértelmeződésére összpontosítanak.
Tzeng Yong-Ning rajzait első ránézésre egyszerűen szürreális színű kertekként és azonosíthatatlan virágokként lehetne értelmezni. A művész által választott eszköz és rajztechnika, a golyóstoll használata egészen felborítja a rajzhagyomány kialakult és elfogadott szabályait, és az akadémikusan megszabott konvenciókat, lehetőségeket és határokat feszegeti.
Tsai Charwei munkáiban visszatérő motívum Buddha legfontosabb tanítása, valamint a buddhizmus egyik kulcsszövege és legismertebb mantrája, a Szív-szútra. A Ludwig Múzeumban egy helyspecifikus installációt bemutató fiatal muvésznő alkotásai a múlandóságot idézik meg, miközben az írott szöveg elfogadott örök érvényességét hozzák ellentétbe a természetes hordozó átváltozásával és röpke életével.
Liu Mia Wen-Hsuan papír installációi közül a Guggenheim sorozatot mutatjuk be, melyeknek alapanyagát a New York-i Guggenheim múzeum jegypénztárosaként megszerzett belépőjegyek képezték. A művésznő, aki nem engedhette meg magának a saját kertet, az intézmény jegyeinek felhasználásával szinte organikus origamira emlékeztető papírkonstrukciókat, leginkább nagy virágokra, terráriumokra hajazó műveket hozott létre. Ezek a papírkertek belső tájakként, képzeletbeli és lelki terráriumokként jelennek meg.
A kortárs tajvani művészeti szcéna pozícióját akár Kínával szemben, akár nemzetközi vonatkozásban meghatározó művek bemutatásával, illetve a saját identitásukat kutató művészek munkáján keresztül ez a kiállítás egy komplex képet szeretne mutatni mindazokról a kérdésekről, amelyek a mai tajvani társadalomban finom suttogásként fogalmazódnak meg. A kiállítás a National Taiwan Museum of Fine Arts, a Műcsarnok és a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum együttműködésében valósul meg.