Hé, fiúk

A fiúkkal nem törődik senki.

Na jó, nincs pontosan ez így, de mégis. Valahogyan úgy van ez, hogy a fiúk, a férfiak nem kapnak kitüntető szerepet, sem az irodalomban, sem a képzőművészetben, sem a médiában, sem pedig a hétköznapi életben. A nőkkel reklámoznak mindent, mindenhol, és amit csak lehet.

Persze a férfiakat a nők érdeklik, Vedres Ágit pedig éppen fordítva. Minden érdekli, ami velük történik, leginkább az, amiről semmit sem tud, és rejtve marad, vagy csak ritkán válik láthatóvá. Ezért mindenhova utánuk megy, megpróbál láthatatlanná válni egy időre, aztán úgy válik láthatóvá, hogy csak véletlenül veszik észre, egy pillanatra, de akkor már réges-rég exponál.

Vedres Ági hé, fiúk című fotókiállításának anyagát a 2010-ben, Magyarországon tudatosan, tudattalanul élő, létező, lötyögő, lézengő, komoly, vad vagy szelíd, macsó és feminin, élvhajhász és egyenes utat járó, hétpróbás és anyám-asszony-katonája, izmos és csontropi, tetovált és sima bőrű, hip-hop, rapper és lisztferi, függő és tiszta, csajozós és otthon ülős, könyvmoly és analfabéta, tehetős és lyukas zsebű, kreatív és ötlettelen fiúk töltik be.

Mindegyik szerethető, valamiért, mindegyikükben ott van a lehetőség az életre, azonban mindegyikük változni fog az idő múlásával, és lehet, hogy a gyengéből erős, a szegényből gazdag, a boldogtalanból boldog válik.

Minden szegletben ott bujkál a sors, az idő végtelenjében egy pillanat, amely a fotográfusé, amely egy jelen helyzetet, állapotot mutat, ez van most 2010-ben, itt vannak, ilyenek a fiatal magyar fiúk, és itt van Vedres Ági, a fotográfus, aki most ezt látja, láttatja a nézőkkel. Aztán legközelebb, amikor talán megmutatja őket, addigra már 2020-at írunk, ugyanezekkel a felnőtt magyar férfiakkal.