Helyszíni szemle

Miközben a múzeum fő feladata, hogy az örökkévalóság számára változatlan formában őrizzen meg műalkotásokat, saját maga sokat változik: az utóbbi évtizedek látványos új múzeumépületei, a látogatók megnövekedett száma is jelzi, hogy a múzeum funkciói átalakultak.

Az enciklopédikus, majd a haladás eszményében hívő modern művészeti múzeum átadta helyét egy új típusúnak. Ez az új múzeum másfajta tudást ígér, s szórakoztatni is akar. A múzeum napjainkban nem csupán gyűjti, őrzi, óvja és bemutatja a rá bízott értékeket, hanem maga is eldöntheti, mi az, ami érték lehet a jövő művészettörténete szempontjából.

A művészek a XX. század eleje óta bírálják ezt a fontos kanonizációs intézményt, ahová (többnyire) maguk is be akarnak kerülni. A Ludwig Múzeum, első állandó kiállításának huszadik évfordulóján, ezzel a kiállítással a művészek által tartott tükörbe néz. Helyszíni szemlét tart.

A kiállítás különös hangsúlyt fektet az 1970-es években a múzeummal foglalkozó hazai és nemzetközi neoavantgárd művészetre, mivel ezt tekinti a kortárs múzeumi reflexiók előzményének.

A műalkotás mibenlétének vizsgálatán át Marcel Duchamp volt az első, aki a legélesebben mutatott rá a műtárgy, a múzeum, a művész és a néző kapcsolatának paradoxonjaira. Duchamp megalkotta bőrönd-múzeumát, önmagát muzeologizálta.

A hatvanas-hetvenes években a konceptuális művészek számára a művészet kritikai önvizsgálata ismét fontos téma lett, s inkább saját múzeumot alkottak önmaguknak, mintegy kijavították az intézmény hibáit, pótolták a hiányokat, felülírva a múzeumok diktálta kánont.

Az intézmény kritikáján keresztül rávilágítottak arra is, hogy a múzeumokban kiállított, féltve őrzött és nagyra becsült műalkotások más kontextusba kerülve más jelentést kapnak. A kontextusok váltakozása ugyanakkor azt is jelenti, hogy a kiállított műtárgyak helyett például egy műtárgyleíró karton is műtárggyá válhat vagy maga a néző, illetve a múzeum berendezési tárgyai lesznek a főszereplők.

De maguk a művészek is változó szerepekben jelennek meg a múzeumban. A művészek emellett arra is rámutattak, hogy a múzeum elválaszthatatlan társadalmi közegétől. Amikor a múzeumot kritizálják, egyben a társadalmat is kritizálják, leleplezik a múzeum által képviselt értékrendet, a piac és a művészet kapcsolatát.

A múzeumok alapját képező gyűjteményeket és a szerzeményezést éppúgy vizsgálatuk tárgyává teszik, mint a múzeumban megjelenő rejtett ideológiákat, és az intézményt az adott társadalom modelljeként mutatják be.

Miközben a kortárs művészek már nem hisznek abban, hogy a magaskultúra és a tömegkultúra elhatárolható, a populáris kultúra különböző terepein még meglehetősen sztereotip kép él a múzeumról, ugyanakkor a múzeum sem vonhatja ki magát a populáris kultúra hatásai alól. Erről az összetett viszonyról tanúskodnak a kiállítótérben vetített filmek, videoklipek.

A XX. század hatvanas, hetvenes éveinek intézménykritikus művészei olyan műveket akartak alkotni, amelyeket nem lehet a műtárgypiacon értékesíteni, muzeologizálni. Paradox helyzet, hogy ezek a művek ma már többnyire múzeumokban vannak.

A kortárs művészet már nem kínál egy ilyen külső nézőpontot. A művész része a művészeti világnak, a rendszernek, s ismeri annak működését. Nem tekinti magát áldozatnak, ahogyan a múzeum sem tettesnek.

A Helyszíni szemlén bemutatott művekből az derül ki, hogy a szerepek, ahogy az értelmezési lehetőségek, nincsenek rögzítve. Amit a múzeum tehet, hogy látja és láttatja is működését, és szembe mer nézni a kritikával.

Kurátor: Székely Katalin és a Ludwig Múzeum kurátori kollektívája (Bencsik Barnabás, Erőss Nikolett, Simon Kati, Szipőcs Krisztina, Turai Hedvig)