Ember embernek szenvtelen gyilkosa. A pusztító üressége, aki testiségben csak kongó ösztönszerűséggel, közömbösséggel gyilkol. Az értelmetlenséget felülírja a biológiai létszükséglet, az evolúciós célképzetek messianisztikus álma megbicsaklott a valóság által. Élni vegetálva, csak a túlélésért, de gyilkolni a hatalomért, vagy pusztán élvezetből. Áltudományos, klinikai szenvtelenséggel figyel, a lélek helyét felcserélte mentális zavarral működő élvezet-létmechanizmus.
Nincs bizarr, nincs lélegzetelállító, ami rendkívüli és felháborító lehetne. A materializmus mocsarában már nincs mit profanizálni, mert csak közönséges lét még közönségesebb rétegei rakódnak egymásra. A gyilkolás mechanizmusa már nihilből fakadó kísértet-lét, kielégíthetetlen és enerválttá vált ösztönök, gyilkolási vágyszenvedélyek végtelen sorozata.
Valójában lét-alvilág teljesedett ki, nincsenek kategóriák, mert nincsenek határok, nincs alantas és fenséges, nincs hazugság, mert egybefolyt a változékonnyá tett igazsággal. Ahogyan már gyilkos és áldozata is felcserélhető, már csak átmeneti etikai kontextusok mesterséges kombinációi termelődnek. A kiiktató törlést közönséges, szervetlen sablonmechanizmus irányítja, mert a gyilkolás-fikció beleég a tudatba, a digitális horror-spektákulumok játékos pusztítás variánsaiként, önkéntelen reflexként működnek.
Tréfa és horror a pusztítás örömében eggyé válik, paródiáiból kvázi mitikus történetek lesznek, kényszercselekedetre ösztönző valósághitek. A közömbösségben naturalizálódik, absztrakt-technikai rutinná vált a technikai komfortból irányított pusztítás. Együttérzést, megrendítő szenvedés-érzetet csak színpadi illúzióként generálhat.