hordozó 2.0

Erdélyi Gábor Veszprémben kiállított anyaga válogatást mutat be az elmúlt időszakban készült, esetenként már kiállításon is szerepelt műveiből, de látható olyan mű is, amely először kerül a nyilvánosság elé.

A művész a hordozó fogalmát járja körül. Már lényegesen korábban, a kilencvenes évek ciklusaiban felmerül, de az utóbb készült, festővászon alapú műveinél válik egyik legkardinálisabb kérdéssé, hogy miként lehet a kép szürkés alapú központi terét, illetve annak birtokba vett színnel teli széleit, még inkább éleit egyformán hordozóként és hordozottként elgondolni.

Más típusú képeinél a hagyományos festővászon helyett hordozóként megjelenő, iparilag színezett szatén vagy selyembélés és annak befestett felülete kerül a képzeletbeli mérleg két serpenyőjébe. A sokszor látványosan irizáló textília felfeszítésekor bő ráhagyással a vakráma mögé kerül, a betűrt anyag így a festés fázisában még láthatatlan.

A feszített szövetre rétegekként felhordott, egy színre kikevert festék bársonyszerű, máskor vakolatszerűen erős matéria. Száradás után a vakráma hátoldaláról visszabontott és kihajlított textilhalom dús körítést ad a festett mezőhöz.

Ugyanakkor olyan mű is akad, amelynél csak a sarkoknál, rügyszerűen bukkan elő a hordozó. A létrejött művön így nyilván nem az önmagában festett felület, hanem a különböző struktúrák és kiterjedések között kialakult kapcsolat a lényegi momentum.

Valójában egy összeérési folyamat zajlik. A kibontás mozzanata által az addig láthatatlan alap és a megfestett felület valós viszonyba kerül egymással. A szövet a hordozó, de a végső munkafolyamat révén oda-vissza játék indul: a konstrukció egy pillanatra az inverzébe fordul, maga a festett felület lesz a hordozója a dekoratív szövetnek, majd újra fordítva.

Az alap és festett felület külön identitás. Ennek apropóján egyformán igaz lesz mindkettőre a befogadás, az átadás, az egymástól való függés, a másik javára való lemondás igénye.