Időbe zárva

Klimó Károly az Európai Iskola hagyományainak folytatója, ennek örököseként érkezett az informel, majd egy sajátosan közép-európai Neue Wilde szemléletmódjához, melynek egyik legkövetkezetesebb képviselője maradt a mai napig, bár abban különbözik elődeitől, hogy művészete sosem nélkülözi a narratív elemet, mely gyakran konkrét irodalmi hatás formájában is megnyilatkozik.

Festészeti és grafikai munkássága nem válik élesen külön, a formálás nagyvonalúsága mérettől és anyagtól független. Több könyvet (Kazantzakis: Zorba, a görög; Kafka: A kastély; Musil: Törless iskolaévei; Thomas Bernhard: In hora mortis) és verset (Antonin Artaud: Velem a kutya-isten) illusztrált, Marquis de Sade Juliette-jének tízkötetes müncheni kiadását olyan világhírű művészek társaságában illusztrálta, mint például Arnulf Rainer, André Masson, Mimmo Paladino, Christian Ludwig Attersee, Herman Nitsch.

Témáihoz, tárgyaihoz valami melankolikus, egyben konceptuálisan szimbolikus gondolkodásmód kötötte és fűzi ma is, amelynek lényegét egy nem egészen ismeretlen, mégis különös elegyű analitikus igény és vágy adja: a mester a művészetet mint nem érzéki absztrakciót vizsgálta s teszi most is az érzékivé tett bánattal átitatott munkákkal. A kollázsok, assemblage-ok, tárgyegyüttesek a melankólia mellett vagy fölött pengeéles iróniával emelik önmagukat a kettősmutatás, paradoxonnal ábrázolás szellemes példáivá, egyszersmind folytatólagos hivatkozás-sorozatként illusztrálják, miképpen kell működnie a képzőművészet és az irodalom együtthatását megóhajtó látásmódnak.

Jarry, Kafka, Sade, Thomas Berhard, Artaud voltak tehát Klimó ihletői az elmúlt évtizedekben, s láthatjuk, a hetvenes évek közepe óta munkáin az irodalmi elemek a durvaság és az átszellemültség végletei között villódznak, hol megfontolt stiláris óvatossággal és kiszámítottsággal, hol a blaszfémiáig villantva a gúnyt.

Pontos és rendezett kompozíciói még valamifajta színházi tudatot is sugallnak: távolról figyelt, intelligens lényeknek tetsző antropomorf foltok alkalmazkodnak irodalmi szövegekhez vagy legalábbis azok emlékéhez, s ahogy a hetvenes években az arte povera hatása alatt dolgozott, úgy a nyolcvanas évek elején festett munkái az olasz és francia absztrakt szürrealizmust és az informelt aktualizálták erős pszichológiai érzékről is tanúskodva. A festmények a figuralitás és az absztrakció határán állnak, de már onnan, a látványelvűségen túlról tekintenek vissza vagy át, a narrativitás oldódása után.

Hajdu István