Fehér László művészetét egyszerre jellemzi állandóság és folyamatos megújulás: az 1970-es évek gyakran politikai tartalmakat hordozó, fotórealista műveit az 1980-as években expresszívebb karakterű, ám továbbra is az emlékezés kérdésére reflektáló művek váltották, majd az évtized végén visszatért a fotóalapú kifejezéshez, kialakítva sajátságos formanyelvét, amely az absztrakt színmezőkké redukált terek és síkok, a rajtuk megjelenő tárgyak, táji és architektonikus elemek, illetve a mindössze egyetlen kontúrrá redukált, szellemképszerű, tünékeny, magányos emberalakok közötti viszonylatokra épült, továbbra is megidézve a kollektív és a személyes (családi) múltat.
Fehér festészetét nemcsak formai, hanem színbeli redukció is jellemzi, műveit mindössze két-három szín dominálja, az 1980-as évek végén sárga-fekete, rózsaszín, ezüst sorozatokat alkot, az 1990-es években pedig hosszú ideig kizárólag fekete-fehér-szürke árnyalatokat használ, az évtized végén pedig visszatér a rózsaszín melegebb árnyalatához. Az ezredfordulón Fehér újra a fotórealisztikus ábrázolás felé fordul, műveit a monumentálissá nagyított emberi arcok uralják, az emlékképpé fakuló jelen momentumai, amelyeken az évtized közepén hangsúlyossá válnak az éles fény-árnyék kontrasztok és fekete-vörös színpárok.
A 2010-es években Fehér visszatér az 1990-es években rá jellemző formai redukcióhoz, ám formátumot vált – művein meghatározóvá válik a tondó formátuma (Állatkerti történet I-II., 2010). Az évtized közepén minden korábbinál hangsúlyosabbá válnak művészetében a papírmunkák, a tus-ceruza és gouache technikájú alkotásokon nemcsak a kifejezésmód válik közvetlenebbé, hanem a fekete masszából előhívódó, traumatikus múltat idéző emlékképek is törékenyebbé válnak. A művekkel párhuzamosan alkotott nagyobb formátumú művein Fehér visszatér a rózsaszínhez: az akrilfelületeken nyomokként-lenyomatokként felsejlő emlékképek mint sajátos Emléknyomatok jelennek meg egy ismerős-ismeretlen múltat előhívva.
Fehér legújabb művei az Emléknyomatok című sorozatot folytatják: a múltból felsejlő hétköznapi jeleneteken egy távolinak tűnő, ám napjainkban is ismerős világ momentumai láthatók – Dóri álma (2016), Edit fagylattal (2016), Jobb leszek jövőre (2024), Visszatekintek önmagamra (2024). A lebegő, éterien rózsaszín felületeken mintegy szertefoszlik és újrateremtődik a múlt mint társadalmak, korszakok és emberi egzisztenciák lenyomata.
A rózsaszín Emléknyomatok mellett új műcsoportot alkotnak az életműben a sárgás tónusú kompozíciók. Fehér László fotóalapú művészetének kulcsfontosságú kérdése és tárgya a leképezés, a reprezentáció mikéntje, a múlandó test és a megmaradó nyom kettőssége, a szemünk előtt múlttá váló jelen megragadható-megragadhatatlansága, a valóság illékonysága, ami a művész legújabb, az Einspach & Czapolai Fine Art-ban bemutatott kiállításának is központi témája.
Zsikla Mónika