Minden család a sikereket, a jó történeteket akarja tovább adni. De mi van avval, amit inkább visszatartanánk, vagy kitörölnénk? Amit elhallgatunk, elfelejtünk, megküzdünk vele, de nem kívánunk senkinek?
A szégyen, az elvárások és ismeretlen forrású szorongások, a veszteségek és hiányok velünk maradnak, hiába csukjuk rájuk az ajtót.
Anyáink kitartó küzdelmei, csendben viselt fájdalmai, gyerekkorunk félelmei talán még jobban formálnak, mint apáink álmai. Az árnyékban maradt, csak sejthető történetek sorából szeretnék felvillantani valamit. Azokat a fájdalmas emlékeket, amiket női felmenőimtől újra és újra hallottam, amiknek ismételt elmondásával keresték az értelmet, próbálták visszavenni az irányítást saját történetük fölött. A meséléssel is magukat gyógyították, építették, újra összerakták a szilánkokból és a sebekből.
A személyes történetek rétegződése érdekel generációról generációra, az ismétlések, újrakezdések és lezárások sora, az akarat és az a spontán, képtelen helyzetekben is előtörő, felfoghatatlan erő, ami túlélni képes, fejlődni és életét adni.