Az olaj-vászon technikával készült festményeken szépen cizellált, míves vagy éppen egyszerű, de frappáns keretekben látunk festményeket, azonban maguk a képek meglepő módon háttal a néző felé – tehát fordítva – vannak behelyezve a keretekbe.
A műteremben és egy galériában a kép hátulja mindig is titokzatosságot kelt, kíváncsiságot ébreszt a szemlélőben. A művésznek, az alkotónak ugyanez a szituáció biztonságot nyújt: amíg csak a hátulját mutatja a vászon, addig csak az övé a mű, ahogy azt megfordítják a meghittség elveszik, ő maga is kívülálló szemlélővé változik át.
Tamási Claudia olyan műveket alkotott, amik egyszerre szólnak a képről, mint tárgyról, mint témáról, mint a gondolatok közvetítőjéről, a képről, mint személyes lenyomatról.
A kép természetét próbálta megjeleníteni. Azt, hogy egy festőnek mit jelent a festés, az alkotás folyamata, hogy amikor nekifog egy kép festésének, sose tudhatja, hogy éppen egy „remekművet” készít vagy éppen nem.
Ezt az ítéletet a dolgok természetéből fakadóan általában nem is ő hozza meg, így megmarad az örök vágy, hogy minden egyes darabbal megpróbálja élete legjobbját nyújtani.