Jó szerencsét!

Lakhelye: Nagybátony-Bányaváros

Tizennégy éves koromig egy bányavárosban éltem, Nagybátonyban. Édesapám bányászcsaládból származott, ő is egy bányatelepen nőtt fel, bányamérnöknek tanult, de végül a bányász művelődési ház vezetője lett, szinte élete végéig. Az ötvenes években épült bérházban, ahol felnőttem, nagyrészt bányászcsaládok éltek. Ebben a házban mindenki mindenkit jól ismert, ezért is volt traumatikus élmény, ha bányaszerencsétlenség történt. A hatvanas évek közepén például, az a bányász szomszédunk halt meg a bányában, karácsony előtt néhány nappal, akit előtte Mikulásnak öltöztettek a ház lakói.

Csak a 80-as évek elején tudatosult bennem, hogy a bányász háttér meghatározó személyes tapasztalat számomra, anyai nagyapám katolicizmusa mellett. Az 1984-ben festett Birodalom című festményemmel kezdődött el azoknak a műveknek a sora, amelyekben a bányászat szimbolikusan (kettős kalapács), vagy konkrétan (szén) is megjelenik.

Külön köszönettel tartozom Körner Évának, aki felhívta a figyelmemet Szondi Lipót sorsanalízisére és tudatosította bennem, hogy a bányászat, mint hivatás alapvető emberi tulajdonságokat érint, a szocializációs kényszer és a destruktív ösztönök világába vezet (lásd: Szondi Lipót: Káin, a törvényszegő, Mózes, a törvényalkotó).

Kicsiny Balázs

Bánya – Bányász – Tatabánya

Egy városra, amennyiben ún. bányászváros, ez erősen rányomja bélyegét. Tatabánya nevében is jelöli a bányát és maga a város is ennek köszöni létét. Itt születtem. Ami akkor és ott gyerekként természetes volt, annak egy része később kívülről nézve már kissé különösnek tűnik.

A háború után épült és az orosz szocialista építészet ízlését és irányelveit tükröző lakótelepen vasárnap reggelente egy teherautó a platóra ültetett fúvós bányászzenekarral járta a várost, és adott zenés ébresztőt. Az iskolában „Jószerencsét” volt a köszönés, de a tanároknak iskolán kívül is ez járt. Akkor ez természetes volt. Sóvárogtam egy bányászgyűrűért, egyszerű, szürke fémből, a fején fekete alapon a két egymást keresztező kalapáccsal, és emlékszem a Furfangos bányászlegény című, hideglelős mesegyűjteményre, amiben főként német bányával, bányászokkal kapcsolatos mesék voltak.

Apám geológusként került oda az ötvenes évek közepén, én pedig 14 évesen kerültem el onnan az iskoláim miatt.

1990-ben Glasgowba utaztam egy ösztöndíjjal. Szerettem volna bányászruhában, kobakkal, gumicsizmával és Davy-lámpával leszállni a repülőről, a fentről érkező bányász figurájával megajándékozni magamat és a reptér alkalmi közönségét. Akkor ez nem sikerült. Várom a „Jószerencsét”.

Gerber Pál

Kanári a szénbányában és kalapács

Apai ágon pécsi bányászcsaládból származom, dédapám, nagyapám de még a nagyanyám is – ő a szénmosóban – a bányában dolgozott. A sor apámmal szakadt meg, aki a szénerőműnél volt villanyszerelő, de hamar Budapestre költözött és itt alapított családot.

Gyerekként a téli és nyári iskolai szüneteket Pécsen töltöttem, ahol a családból a legnagyobb hatást rám dédapám tette. Ópapa Szlovéniából került Pécsbányatelepre. Több, mint 40 évet dolgozott a bányában a föld alatt. Inas karján elhalványult tetoválásokat nézegettem hajdani szép lányokról. Pipázott, tangóharmonikázott, tárgyakat készített, több nyelven beszélt. Németen, szlovénen, oroszon és magyaron kívül értett a madarak nyelvén is. A konyhában a konyhaasztal mellett volt az ágya, amit napközben ülésként használtunk. Az ágy fölött a falon lógtak az általa faragott és festett madár kalitkák, bennük kanárikkal, és mellettük volt egy kakukkos óra is.

Gyönyörű zene, madárdal és kakukkolás egyidejűleg! A konyha másik részében állt a sparhert, mellette a szék és aztán a nagy világvevő rádió. Ópapa feladata volt a sparhert üzemeltetése. Minden reggel levitte a hamut es felhozta a pincéből a szenet. Esténként, amikor aludni mentem a szobába, Ópapa mindig a sparhert mellett ült, pipázott és hallgatta a számomra érthetetlen nyelveken sugárzott rádió programokat. A madarai ilyenkor már aludtak. Reggel, amikor felébredtem a tűz már ropogott és a kanárik vidáman énekeltek. Ópapától hallottam először a bányában élő és dolgozó vak lovakról. Mostanában sokat gondolok arra, hogy Ópapa a kanárikat talán azért is szerethette, mert a szénbányákban a kanárik jelezték ha megnövekedett a szénmonoxid vagy a metán a járatban. Ópapával gyakran sétáltunk Újmeszesen és Pécsbányatelepen. Sok helyen láttam a bányászat jelét, a két keresztbe tett kalapácsot.

Tavaly nyáron anyám lakásában kerestem a kiskalapácsot, amit még apám csinált nekem. A családi fotóalbumban, emlékeztem, volt egy kép, ahogy 1-2 éves koromban a fejemet ütöm a kiskalapáccsal. Sem a kalapácsot, sem a képet nem találtam meg.

Böröcz András