Just a little bit more…

Laurent Perbos az FKSE Marseilles – Budapest csereprogramjának résztvevője. Jelenlegi egyéni kiállításán egy új installációval jelentkezik, amely a budapesti ösztöndíjának ideje alatt született.

Laurent Perbos eredetileg festő, festőnek tanult és festményeket készített. A műfajt azonban már jó pár éve nem műveli, azonban a mai napig nagy befolyással van munkáira. Szinte egyetlen műve sem írható le a művészettörténeti zsargonban oly elcsépelt "festői" jelzővel. Perbos oeuvre-jén belül a festészet egészen különleges helyet kap: a kísérletező kedvű alkotó projektjeit inspiráló kérdésfelvetések fontos kiindulási pontját jelenti, amelyben nem a festészeti reprezentáció és története vagy annak percepciója érdekli, hanem olyan alkotói stratégiák kidolgozása, amelyek ebből a mára már szűkre szabott értelmezési mezőből kiutat kínálnak, azonban még szorosan kötődnek a klasszikus kiállítási helyzethez. Munkáinak mozgató rugója a festészettel és általában a tradicionális ábrázoló műfajok alapközegével, a kiállítási helyzettel, a néző és mű befogadói szituációjával folytatott állandó párbeszéd és arra való reflexió.

Szétszóratott festészet
A megállóba épp begördül a menetrendszerinti busz, az utasok le-fel szállnak, s míg mindenki rohan a napi teendői után, addig két fiatalember a busz végére ragasztja Laurent Perbos legújabb munkáját, egy festményt, majd ezzel a teherrel ereszti útjára a buszt a következő megálló felé.Ezzel a naiv gesztussal, amely az első Perbos illegális köztéri akcióinak sorában, nem kevesebb, mint egy költői és egyben alapvetően filozófia kérdés ölt testet. Honnan jönnek a képek? Mi az ami a vizuális információval túlárasztott kortárs kultúrában újabb képek gyártására sarkallja az ifjú alkotót?

Ez a legelső munkája, amely már a festészet "helyzetbe hozásával" és a társadalomban való megjelenésének problematikájával foglalkozik tehát egy nagyon őszinte, személyes és egyszerű megfontolásból eredeztethető: a festészet, amit csinál, egyre inkább eltávolodik attól a hétköznap megélt valóságtól, és képekkel lekövethető realitástól, amely körülveszi és amely kizárásával tudna csak a kezdetekhez hasonló festészetet művelni.Az akcióval eleresztett festmény ismét része lesz a folytonos képi körforgásnak, a populáris és magas képi kultúra (ha egyáltalán beszélhetünk még e dichotómiában) egymásra, oda-vissza hatásának metaforájaként.

Az alkotói stratégiákkal kísérletező és a műalkotás ontológia kérdéseit firtató projektjeinek sorában kardinális helyet foglal el egy 1997-ben készült műve, melyben a naiv: "Mit és hogyan fessünk?" kérdésre keresi a választ. Míg a kiállító termekben az éles szemű műértő az alkotói folyamat rekonstruálásán fáradozik oly régen, addig Perbos nem hagy kétséget afelől, hogy készséggel nyitott az együttgondolkodásra és számára a műterem nem a külvilágtól elzárt, 19. századi zseni alkímiai műhelye. Kutatói precizitást sem nélkülözve keresi és gyűjti azokat a játékfilmeket, amelyekben a háttérben, vagy a történet szereplőjeként felbukkan egy festmény, majd ő maga tesz kísérletet az alkotói folyamat újrajátszásában, mikor megfesti az így talált táblaképeket. Újrafesti a fiktív festményeket, melyeknek csak a medializált formája létezik, és amik tulajdonképpen nem másról, mint a festészetnek a társadalomban kialakult, általában karikatúraszerű, sematikus reprezentációjáról beszélnek. Az elkészült festményeket egy installációvá állítja össze, majd egy videót is készít, melyben a filmekből kivágott részletek jelennek meg. Azok a pillanatok ahol az ominózus festmény megjelenik.

Ahogy a képek váltják egymást Perbos meghagyta a filmek eredeti hangját, így az a viszony válik a munka főszereplőjévé, amely a festmények és az alattuk hallható szövegek, párbeszédek és helyzetek között kirajzolódik. A jelenetek legkülönfélébb kontextusaiban megjelenő festmények sorjázása felvázol egy egybefüggő narratívát, amely magáról a festészetről beszél, pontosabban a festészetnek egy külső, másik média általi interpretációjáról.

Az interakció kicsiholása – sport
Laurent Perbos annak a ‘9o-ev években feltűnő fiatal művészgenerációnak a tagja, akik nem hisznek már a 6o-as évek radikális művészeti megnyilvánulásaiban, nem gondolják, hogy művészetük révén, közvetlen hatásával komoly társadalmi változások generálhatók. Finom iróniával és rejtett, ideológia mentes hangvétellel azonban szinte minden munkájában erős érdeklődés nyilvánul meg társadalmi kérdések iránt és egyes projektjeinek, objektjének vagy annak a szituációnak, amelybe a nézőt és a műtárgyat hozza, erős politikai olvasata van. A manipulált tárgyainak sorozatában nem véletlen, hogy a mindenki által jól ismert sporteszközökhöz nyúl. A nézővel keresett újabb kommunikációs szituációk megteremtésére tett kísérleteihez mi nyújthatna jobb kiindulási pontot, mint a sport; az önfeledtség és játék pillanatai, a kiállítási helyzettől oly távoli közeg jól ismert szabályinak becsempészése a white cube falai közé.

A lakótelepi beton ping-pong asztalhoz erősített ütők és az asztalhoz állított labda automata révén azt a frusztráló, gyermekkorunkból jól ismert érzést akarja eloszlatni, mikor is valami mindig hiányzik a játékhoz: vagy labda nincs, vagy ütő. A patronáló gesztus azonban a játék megkezdésekor azonnal megkéri az árát, hiszen a házhoz jött kényelemmel saját mozgási szabadságunkkal kell megfizetnünk: az asztalhoz erősített 5 méteres drótszál jócskán korlátozza lehetőségeinket. Darts sorozatában 3 táblát készít el, amelyeken játszva csakis nyertesként távozhat a versenyző. A megnövelt célpont, a középponthoz fixált apró dárda vagy a gúlaként elénk tolakodó célmező biztosítja ugyan a sikerélményt, néhány perces játék azonban rögtön elhozza a felismerést: a kéz alá helyezett dicsőség elveszi a játék örömét, amely a tárgy létét életre hívta.

Az "egyszerűen" manipulált ping-pong asztal így válik Perbos apró közbelépése révén szinte metaforájává egy egzisztenciális kérdésfelvetésnek. És ha tovább akarjuk szőni a szálakat, folytatni a gondolatmenetet immár a művészet közegében, elvezethet bennünket a művészet percepciójának kérdéséig, azokig az alapvető problémákig, amellyeket Perbos szinte minden munkája érint: miszerint a könnyen emészthető és csupán a meghökkentés erejére hagyatkozó, gegekkel operáló művészet elveszi a játék, a belefeledkezés és a felismerésig tartó munka invesztíciójának örömét.

Engedjünk hát Laurent Perbos invitálásának: hagyjunk időt a játékra!

Molnár Edit