Köves Éva is a képalkotás logikájának kiaknázására törekszik a fotó és a festészet médiumát ötvöző alkotásain. Vásznakra kasírozott nagyításain leggyakrabban az 1920 és 1930-as évek szocio-, illetve experimentális fotóinak világát idéző állványszerkezetek, kirakatüvegek, városképek, újabban pedig kaptár- és falazattextúrák, valamint első pillantásra kaotikusnak tűnő vízfelületek jelennek meg.
A kultúrtörténeti reflexió nem véletlen alkotásaiban. A művész különös erővel vonzódik a korszak művészetének ahhoz a fordulatához, amikor a geometrikus konstrukciók jövőbeni kollektivizmust hirdető ideogrammái helyébe a fotóban megtestesülő kollektív valóság és demokratikus – azaz mindenki számára ugyanazt a látványt nyújtó – leképezés univerzalitása lépett; amikor El Liszickij és Moholy-Nagy László felvételei és fotogramjai immár nem a jövő kollektivizmusát, sokkal inkább a fotó kollektív valósághoz kötődő, nyersanyag voltát hangsúlyozták.
Ez a ma is érvényes új-világ, illetve nyersanyagkészlet mozgatja Köves fantáziáját. A vásznain felbukkanó felvételek nem narratív-elbeszélő jellegűek. Művei sokkal inkább a hétköznapok „vizuális zaj” jelenségeire reflektálnak. Elbeszélés helyett kollektív valóságunk fragmentumait gyűjti össze képein, melyek minden esetben az átfestés mozzanataival egészülnek ki.
Az olajfestékkel történő átírás, vagy szétírás mozzanata különös áttűnést, áttetszést eredményez képein. Ez a transzparencia, a szemet folyamatos mozgásban tartva, sajátos módon kettőzi meg képeinek térszerkezetét. (Nem véletlen, hogy a legtökéletesebb, aktív transzparenciát épp a szem képviseli.) A térélmény megkettőzésével a látás folyamatát két pólusra bontja a művész, a személyes és a kollektív tekintet jelenlétének párhuzamát csempészve képeibe.
Köves azonban jóval többre törekszik a „privát” és a „kollektív” látvány ütköztetésénél, hisz átfestései koránt sem lírai-szubjektív, vagy személyes jellegűek. Átlényegítései nem is egyszerű korrekciók, sokkal inkább a két médium lehetőségeinek egymás ellen történő kijátszása. A cél pedig nem a két médium valamiféle egyesítése, összemosása, mint inkább azok egymás által történő megtartása. Így képes folyamatos párbeszédük által mindkét „látás” sajátos karakterét és – ami talán még ennél is fontosabb – azok egyidejűségét biztosítani.
Ez az szinkronicitás az egyik fő erénye Köves művészetének, mely a transzparencián keresztül alkalmas a látás magátólértetődöttségének megkérdőjelezésére. Főként a tekintet természetének azon leegyszerűsítő sajátosságát ingerelvel, mellyel a néző, a különböző médiumok által sugallt, s természetüknél fogva eltérő valóságokat igyekszik – rendszert csempészve a rendszertelenségbe – általánosítani.