Bár a festői minőségek megtéveszthetik a nézőket, Balogh valójában titokzatos incidenseket rögzítő képernyőfotókat használ forrásanyagként, amelyeken az ember nem pontosan tudja, hogy mi is történik.
Ez a változatos vizuális gyűjtemény, a referenciák széles spektrumát használja fel és lépteti játékba. A művész új, anekdotikus festménysorozata, mely a kiállításra készült, gyakran eszközöl váratlan váltásokat a rajzfilmfigurák, az állatok és az emberi alakok között.
Ezek a változások egyrészt az (ön)azonosság fluiditására történő utalásokként is tekinthetők, másrészről pedig az absztrakt gondolkodás és történetalkotás intenzitását erősítik. Az opak akril képek sok esetben csak nehezen kapcsolhatók egymáshoz, ami tovább fokozza azok elvont reprezentációjának logikáját és narratív szerkezetét.
Balogh nem arra törekszik, hogy nyugodt elmélyülésre ösztönözze a nézőket, hanem arra, hogy olyan befogadói szituációt teremtsen, amelyben a nézők közvetlenül reagálhatnak az eredeti kontextusuktól megfosztott képekre.