1988 tavaszán a Műcsarnok összes termében Magdalena Abakanowicz kiállítására készültünk. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy segítője, mindenese lehettem. Munkáit már korábbról ismertem, de kézzelfogható közelségbe csak ekkor kerültem velük. Ahogy magával Magdalenával is akkor találkoztam először. Sugárzó, határozott jelenség volt. Tudta, hogy mit és hogyan akar, elképesztő gyorsasággal „belakta” a Műcsarnokot.
Addigi pályájának minden állomását, munkásságának teljes ívét be kívánta mutatni a magyar közönségnek. Elhozta legendás tértextiljeit, az ún. Abakánokat, a Vöröset és a Feketét. Ő maga így vallott róluk: „Én a háromdimenziós szőtt formáimmal tiltakozom az élet és a művészet rendszerbe foglalása ellen. Formáim lassacskán növekszenek, mint a természeti képződmények. Szervesek. Elmélkedésre valók, mint világunk más képződményei is.”
Ezekkel a hatalmas méretű environmentekkel alaposan átértékelte a textilhez való viszonyunkat. Aztán előhozta fej- és kar nélküli zsákvászon torzóit, hol állványra ültetve, vagy tömött sorokba állítva őket, de leginkább, magatehetetlen kiszolgáltatottságukat kiemelve, a földön kuporogtatva, összezsúfolva rakta le őket, szívszaggató drámai feszültséget teremtve a térben.
A tömeg mozdulatlansága a vihar előtti csendet érzékeltette velünk. Háború, halál, félelem és bizonytalanság. Lengyelország világháborús élményei fogalmazódtak meg ezekben az arcnélküli lényekben. Vagy talán ennél sokkal több, univerzálisabb? Az ember törékenysége? Ketrecbe zártsága? Valószínű. Ez a munka látható itt a Platánban, néhány szénrajz kíséretében.
Jerger Krisztina
Ketrec
2019. április 26. – június 7.
MegnyitóOpening: 2019. április 25. 18:00