Kilenc műteremből

A Kilenc műteremből kiállításnak sikeres előzménye van. Két éve Frissen címmel 9 + 1 kortárs festő és szobrász egy-egy teremnyi tárlategyüttesét a Műcsarnok kilenc munkatársa rendezte. A műterem léptékű egységek jól szolgáltak egy-egy művész újabb munkáinak bemutatására. A kiállítás egésze igazolta, hogy az innovatív és/vagy tradíciókkal élő művészi szabadság nem az alkotó évjáratának függvénye. 2016-ban is, ahogy most is, a műtermek bemutatása mellé olyan párhuzamos kiállítást illesztünk a Műcsarnokban, amelyen a most feltörekvő nemzedék munkái szerepelnek. A Derkovits-ösztöndíjasok életkorát a pályázat kiírása szabályozza. A Derkó 2018 és a Kilenc műteremből kiegészítik egymást; 2016-ban a Frissen és a vállalkozást most folytató Kilenc műteremből az autonóm alkotók megújulási képességére, szellemi nyitottságára épít.

Autonóm alkotás? Ez gyakran együtt jár a műterembe zártságból fakadó szigetléttel. Ezt egyensúlyozandó is fontos a művészek számára egy-egy kiállítás, hiszen az maga a művekkel kezdeményezett eszmecsere lehetősége. Az alkotói magányból kilépés nemcsak a közönséggel való találkozást teszi lehetővé, de a másik „műteremmel”, egy hasonlóan elhivatott alkotó individuummal való kritikai, lételméleti, filozófiai párbeszéd apropója is. Kilencen együtt verbális és vizuális műhelybeszélgetést folytathatnak. Beleértve a kilenc kurátort, és jó esetben a kritikát is. De egy festő, egy szobrász folyamatos párbeszédet folytat önmagával is, műve ebből az aspektusból a tükör szerepét kapja; tárlata ilyen szemszögből nem más, mint tükörterem.

A diskurzusok pedig igen változatos kimeneteket eredményezhetnek, melyekből a mostani kiállításon legalább kilencféle körvonalazódik. Bullás József az új szenzibilitás ábrázoló festészetével szakítva immár jó ideje absztrakt képeket fest, a narratív tartalmi vonatkoztatás helyett a látvány hatását helyezi előtérbe. Turcsányi Antal önismereti festészete alapjában a nyolcvanas évek óta nem változott; ma is mitológiai jelenetek filozofikus értelmezése vezérli – valójában azonban önmaga változásai űzik, hajtják. Baksai József a negyvenévnyi festészet mellett két évtizede műveli a japán íjászat, a kyudo rítusát is. Kurátora összeveti a mindennapi, többórás olvasás végtelen dimenzióját és a nyílvessző útjának mikroidejét: az inspiráció forrásait.

A matematika elméleti kérdéseit kompozíciós megfontolások nélkül, direkt vizualitássá transzformálja Faa Balázs. Tér- és médiaművészete interdiszciplináris, műfaja nehezen megragadható. Valami hasonló, de a számítógépes alkalmazások szűrőjén is átvezetett matematika generálja Kapitány András újabb munkáit – képeiből nem lehetetlen kiolvasni a hálózatépítés, a net politikai felhasználásának groteszk esendőségén való csúfolódást. Lajtai Péter mátrixai fotóhasználatú „festmények”, mikro- és makrokozmoszok mindent átható energiamezőit érzékelteti – miközben a létező világ erre való vakságán/süketségén is túl kíván lépni.

Kevésbé elvont struktúrákkal megépített szövevényeit ütközteti/állítja párhuzamba Nagy Gabi a közösségi kommunikációra alapozott műveivel, a kütyükben születő új műfajok jeleit szublimálja képpé. Képletei egyszerre tudnak a szakmai és a laikus befogadókra hatni. Agnes von Uray (Szépfalvi Ágnes) alkotói pályája az erős társadalomkritikai kontextus felől valamiféle összehasonlító képtudomány felé tart. Miközben műveit „rossz festészetként” jellemzi, időutazások útitársául hívja a nézőt. A múltba, talán a jövőbe. A műfaji szabadosság nála a rendkívül átgondolt gondolkodás tükre. Igen fegyelmezett technológia használatát jelenti Pázmándi Antal műfaja, a kerámia is. Előrelátó tervezőtevékenységet kíván, amelyben azonban meghatározó összetevőként mégis benne van a „véletlen”. Éppen a dichotómia tudatos alkalmazása emeli az ő alkalmazott művészetét polikróm plasztikai szabadművészetté.

Szabadművészet? Nem szójátéknak szánom a Kilenc műteremből bevezetőjében: a hét szabad művészetnek a klasszikus ókortól egyre tágasabb fogalmát már a kezdetekkor a tudományok és a művészetek áthatásában értelmezték. Ahogyan itt is látható, ma még inkább ezt tesszük. A Műcsarnokban kiállító kilenc művész valóban szabad: a létezés kínálta kereteket, a képzőművészeti tradíciók és a jelenkor problémáinak szorítását egyszerre szétfeszítő, imponálóan friss módon.

Szegő György


A kiállítások:

Baksai

Baksai József munkamódszerének alapja a mindennapi többórás olvasás; ez a kiindulópontja a képek létrejöttének. Olvasás közben apró jegyzeteket, vázlatokat készít, vagyis a mentális jegyzet és az olvasmány által kiváltott gondolati és érzelmi folyamat papírra kerül, láthatóvá válik. Ezeket a kicsi cetliket összegyűjti, hogy egyszer talán képtéma váljék belőlük. Nem mindegyikből születik kép, és az sem tudatosan irányított, hogy melyiket mikor veszi elő és dolgozza fel.

A pillanatnyi gondolati élmény számtalan vetületéből amelyiket a művész kiválasztja, abból rajz vagy vegyes technikájú grafika készül. Ezek mérete igen változatos lehet, a képeslapnyitól az A5-ös formátumon át egészen a 70 × 100 centiméteresig. A grafikák műfaji, illetve technikai előnye, hogy viszonylag gyorsan elkészülnek, szemben az olajfestményekkel, amelyek készítése akár több hónapig is eltart. Ezáltal a grafikák – amellett, hogy önálló műként való értelmezésük nem kétséges – több aspektus feldolgozására is alkalmasak.

Néhány grafikából olajfestmény lesz végül. A művész illusztrációknak nevezi a munkáit, noha a kifejezést itt inkább csak abban az értelemben használhatjuk, hogy mindegyik egy-egy olvasmányélmény inspirációjából született. Néha konkrét művek illusztrációiként jelennek meg, ezek címében a művész zárójelben hivatkozik az irodalmi mű szerzőjére. A grafikákra gyakran feliratok is kerülnek, ezek a befogadót segítik az értelmezésben, vagy a téma továbbgondolására ösztönöznek. Ez olykor lehet egy szó, például „ERŐ”, „MENNYDÖRGÉS”, vagy egy verssor, de akár három hosszú sorban futó latin szöveg is (l. Sebek című kép).

Egy-egy témát és motívumot többször, többféleképpen is feldolgoz (pl. Empedoklész, a szarvas motívuma stb.). Ahogy újra és újra hozzányúl egy motívumhoz, az további olvasatokkal gazdagodik, vagyis a gyakorlás által egyre mélyebb a megértése is. Ahogy a művész az igazságot keresi, és egy téma mélyére hatol, a megértés rétegei egymás után tárulnak fel előtte, mint egy virág szirmai.

Minden egyes vázlat, majd az abból készült rajz és végül olajfestmény egy újabb réteggel közelebb engedi a lényeghez, a kívülről láthatatlan és elérhetetlen belső „szívhez”. Ez lehet az a „szívbarlang”, ahová a bölcs jógi visszavonul, hogy a gyakorlás révén eljusson az élet végső értelméhez, a megszabaduláshoz. Ez az a Szent Grál, amit a művész is keres, a művészet – és a kyudo – gyakorlásával.

A mostani kiállításon az elmúlt években festett néhány nagy méretű olajfestmény (Hajnalcsillag, Öregek könyve) mellett a legújabb 21 × 15 cm-es grafikákat állítjuk ki fehér dobozkeretben. A grafikákon megjelennek állati motívumok, épületek alaprajzai, hajók, emberi testek és a korábban említett egyszavas vagy idézet jellegű feliratok is.

Kondor-Szilágyi Mária


Bullás

Bullás az utóbbi három évtizedben már kizárólag absztrakt képeket fest. Tudatosan szakított a természeti ábrázolás minden formájával, a képein megjelenő kompozíciók nem tartanak kapcsolatot sem tájformákkal, sem emberalakkal vagy létező tárgycsoportokkal, kiküszöböli a narratívák kísértését festményei kapcsán. Az irodalmias megfogalmazások Bullás szerint elviszik a figyelmet a lényegről, a konkrét vizuális effektusról. Egy darabig a műveinek még adott szavakkal fogalmazott – de többnyire semleges értelmű – címet (Háló, Sarok, Beszűrődő fény, Keresztkompozíció, Mátrix, Üveges hullám stb.), az utóbbi másfél évtizedben azonban teljesen lemondott a címadásról, és festményeit már csak a születésük időpontjából származtatott kóddal jelöli.

A figuralitás és a narráció hiánya azonban mégsem jelent teljes ábrázolásvesztést Bullásnál, mivel festményei gyakran igen erős térillúzióval rendelkeznek. Így volt ez a kanyargó, csőszerű képződményeket felvonultató vásznain, és kisebb mértékben ugyan, de térérzetet keltenek a „rongyszőnyegekre” emlékeztető képei is. A 3D-élmény aztán felerősödött az úgynevezett „üveges kompozíciók” esetében, amelyek kifejezetten trompe l’oeil hatásúak, azt a benyomást keltik, mintha egy színes, sávozott felületre íves üveghasábo(ka)t helyeznénk, amelynek fénytörése változtatja meg a struktúrát.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy e korszak beköszönte jelezte Bullás művészetének kiteljesedését, és legújabb képei is azon az úton haladnak tovább, amit az ezredfordulóra technikailag kidolgozott. „A munkavégzésemre is a »meg-gondolatlan« építkezés jellemző – írja egyik katalógusában –: rengeteg rajz (grafit) vázlatot készítek naplószerűen, ezekkel párhuzamosan több színes (olaj, papír) tanulmányt is festek. A színtanulmányokat a spontaneitás, a frissesség, a gátlástalanság jellemzi.

A változatok folyamatosan érlelődnek bennem, gyakran több darab összeolvad és festménnyé alakul. A képek készítésének folyamata már önmagában is keveredést, összemosást, »szintézist« hoz létre. Első lépésben spaklival, ecsettel, tubusból nyomott festékkel éles konstruktív szerkezeteket festek, amit gumihengerrel át- meg áthengerelek, elkoptatom az éleket (mint a tenger az éles köveket)…”

Az évek folyamán szakadatlan alapossággal kidolgozott, térérzetet keltő technikáinak fegyvertárához tartozik a friss felületbe tenyéréllel vagy ujjal húzott gesztus (ezzel jön létre az üveges hatás), a hengerrel való „cuppantás” (amivel rendkívül finom, „tüskés” felületet hoz létre), az ecset pörgetése (mintha belefúrna a térbe), vagy a hengerelt rétegek visszakaparása (amellyel „ablakot nyit” az aláfestett, de lefedett struktúrákra), illetve a komplementer színek egymás mellé rendezése és összemosása (ami a „retinagyilkos” vibrációt eredményezi).

A legutóbbi sorozata a moaré jelenségére épül, ahol az egymással fedésbe kerülő rácsmintázatok, illetve pöttyök sorai okoznak interferenciát, vagy olyan elmozdulásokat, amelyek átrendezik az eredeti kompozíciós rendszert. Itt valójában tudatosan kalkulált „véletlenről”, szándékos elkövetett „hibákról” van szó, amivel új, másodlagos mintázatot tud elérni egy felvázolt szerkezeten. Bullás minden képe a térről szól, amelynek szövetét kifinomult festészettechnikai megoldások sokaságával és optikai trükkökkel teszi feszessé vagy lággyá, vakítóvá vagy homályossá, görbültté, fémessé, mozgékonnyá. Ez a tér nyitott, ahogy Bullás fogalmaz: pusztán „kivágott rész a mindenségből”; nem áll meg a képszéleknél, bármely irányban továbbterjedhet, végtelen metamorfózisra képes.

Rockenbauer Zoltán


Faa Balázs: Geometrikus testek

Faa 1994 óta használja a munkáiban Roger Penrose angol matematikus professzor 1974-ben felfedezett elméletét, a Penrose-fedés-alapú aperiodikus rendszert, mellyel a végtelen sík lefedhető. A Penrose-parketta, ahogyan Perneczky Géza nevezte, kétféle rombuszból áll, ahol az idomok rendje soha nem ismétlődik, azonban szabályszerűségek itt is érvényesülnek, így a rombuszokat nem lehet tetszés szerint összeilleszteni. A rombuszok alapjára bármilyen minta helyezhető, elfedve így az eredeti Penrose idomot.

Faa alkotásainál a Penrose-fedés legfontosabb tulajdonsága, hogy a minták rendje nem ismétlődik, szimbolizálva ezzel az élet legjelentősebb történeteinek hasonlóságát és egyben különbözőségét. Ugyanazok az események újra és újra megtörténnek, ám mégis máshogyan, egyszerre erősítve ezzel az ismétlődéseket és a világ kiszámíthatatlanságának tudatát. A mikrodrámák mindannyiunk életében ugyanúgy zajlanak, mégis egyediek és megismételhetetlenek. Faa ennek a tézisnek az ábrázoláshoz gyakran az óra motívumát használja, amely nagyon is emberi, ugyanakkor az ember által befolyásolhatatlan. Az óra az egyetlen eszköz, mellyel nem alakíthatjuk világunkat, az csupán megmutatja az idő sokszor kegyetlen múlását.

Egyfajta memento mori, örökké emlékeztetve mulandóságunkra és az idő megállíthatatlanságára. Az órákkal foglalkozó számítógép vezérelte munkákban olyan szabályszerűségek érvényesülnek, melyek jelenlegi ismereteink szerint nem bizonyíthatók. A szabályszerűségek mesterséges létrehozásával az idő múlása nem változtatható meg, ám az idő megállítása, lassítása (vagy éppen gyorsítása) az emberiség örök vágya és kísérletezésének témája. Faa Balázs számára különösen fontos, hogy az időre (illetve a szögekre és mindenre, ami a körrel kapcsolatos) nem a világunkban uralkodó 10-es számrendszert használjuk – talán mert az nem elég mágikus a temporalitás modellezéséhez.

A számítógépes programok létrehozta alkotások egy része 2013 óta sajátos módon, liszttel a padlóra szórva materializálódik Faa művészetében. A földre hintés, a liszt mint a kenyér alapanyagának motívuma szakrális szimbólumok. A szándékoltan nem körülkerített, tehát a látogatók taposásától, szétrugdosásától nem védett műtárgyként megjelenő munkák végső megsemmisülésükkel (ti. hulladékká válnak) egyfajta áldozatot jelképeznek. A Penrose-fedés-alapú, éteri geometrikus forma az anyagi világba kerülve elveszti elméleti voltát, és nagyon is ismerős anyagként, kézzel foghatóan, akár még belélegezhetően is jelen van a kiállítótérben. A tárlatra készített Geometriai testek (2018) című munkában testrészeket látunk a Penrose-fedés rendszerében, melyek az emberek megismételhetőségére, ugyanakkor egyediségére utalnak, reflektálva ezzel a már említett Lélekszám című alkotásra is.

Fazakas Réka


Kapitány András: Parazita

A rombolva építkezés gondolatkörére épül a kiállítás címéül választott ‘parazita’ kifejezés. A parazita egy élősködő, amely egy már létező, kialakult rendszerben kezd élni, és át is alakítja azt, de nem rombolja le teljesen. Képtelen önálló életre, függő viszonyban van azzal az életformával, amelyikre rákapcsolódik. Mérete apró, szinte észrevehetetlen, mégis folyamatosan átlényegíti a környezetét.

Piciny fizikai vagy digitális réseken jut be az idegen formába, melyet aztán kedvére alakít, hogy hosszabb távon táplálkozhasson belőle. A művész megfogalmazása szerint az alkotó is függő viszonyban van más művészekkel. De vajon nem létezik tiszta forrás, olyan erő, amely másoktól független, és ami az alkotás egyedisége felé irányítja a művészt?

Mennyiben része az ember és környezete Kapitány munkáinak? Elgondolása szerint szintetikus, üvegszerű világunknak csak látszatra főszereplője az ember. Amit a vásznakon láthatunk, az mind az alárendeltségünk tükörképe. Mégis, hová tűntünk, mivé lettünk? Újra el tudjuk-e foglalni méltó helyünket az univerzumban, s talán a vásznon is?

Markovits Éva


Lajtai Péter: Ideje van mindennek

Kiállításom címét Salamon Példabeszédéből kölcsönöztem. Ahogy a bölcs költő-király írja, ideje van a születésnek és a halálnak, a rombolásnak és az építésnek, a sírásnak és a nevetésnek, a hallgatásnak és a beszédnek, a háborúnak és a békének. A teljes szöveg 14 fogalompárt sorol fel. A szerző először mindig a rosszat említi, az elkerülendőt, majd ellentétét, a jót, a követendőt. Úgy tűnik, fontos a sorrend: megtörténik a rossz, de vigasztaljon cserébe a jó. Van azonban egy kivétel, éppen az első mondatban, ahol ez látszatra megfordul, a születés áll a rossz helyén, és a halál a vigasz. A felcserélt sorrendnek a magyarázata a remény. A születéssel érdemessé kell válnunk az életre, de a bölcs fél, hogy ez nem lesz maradéktalan siker. A halál után azonban már nem véthetünk senkinek, s ez jó. A játszma tehát, az aktív felnőttkor során meghozott döntéseink következménye. Erről szól a kiállítás.

Lajtai Péter


Nagy Gabriella: Nem kettő

A természeti erők, az extrém légköri jelenségek – a villámok mellett a vihar, a tornádó – megjelenítése a 19. századi romantika óta vissza-visszatér a vászonra, csakúgy, mint az érintetlen, fenséges természetbe vetett kicsiny ember magánya, kíváncsisága, megrendültsége, áhítata. Nem véletlen, hogy Nagy Gabriella egyik kedvelt festője Caspar David Friedrich, akinek tájba helyezett staffázs figurái ihletésére helyezte el ő is szemlélődő, figyelő, majd a nyugalmas környezetet felugrással, felemelkedéssel, lebegéssel aktivizáló alakjait – akik egyben a saját alteregói.

Itt kapcsolódhatunk a romantika mellett korunk cybervilágához, a mátrixhoz – a filmes inspirációhoz is –, a térben és időben merőben furcsa megkettőződésekhez, bizonytalanságokhoz, az ismerősnek tűnő helyeken, szituációkban megjelenő, teljesen oda nem illő, váratlan dolgokhoz: a zempléni táj fölött megjelenő ufók, a „slow motion”-ban felröppenő bagoly és felugró ember, az egyazon tájat ábrázoló diptichonon megjelenő villámok motívuma. A misztikus, metafizikus tájak a nézőkben felidéznek titokzatos fikciós helyeket, filmes reminiszcenciákat (Mátrix, Alkonyat) és hátborzongatóan valós erdőket (az öngyilkosok japán erdejét, Aokigaharát), olykor a művészi szándéktól függetlenül is.

A festés aktusát a legtöbbször időigényes gyűjtőmunka előzi meg, a művész képeket, fotókat keres, készít, rendszerez, és az ötlet megszületését követően sorozatokban gondolkozik (Hidegfront, Figyelem, A végtelenbe és tovább, Szőrös szív, Emelkedett). A sorozatok darabjai nem egy-egy korszak lezárt periódusaihoz kötődnek, ha előjön egy újabb ötlet, a megfestett darab bekerül a szériába, így mindegyik sorozatban találhatunk akár 2001-es és 2017-es művet is.

A legegységesebb – és mindössze két év alatt festett – állatos sorozat képei kényesen egyensúlyoznak a tetszetős giccs és a művészet határán: nagyon realisztikusak, technikailag tökéletesen kidolgozottak, ám mindegyikben van valami, a valóságtól nagyon elidegenítő, olykor vicces, szarkasztikus, vagy akár drámai elem. A síró birka képe konkrét élményből táplálkozik – a levágás előtt álló állat reakciója –, de a könnyező halat elképzelni már inkább megmosolyogtató, ugyanakkor a minden élőlény iránti együttérzés kifejezése.

Legújabb festményein növényi struktúrákat látunk homogén háttér előtt, virágzó vagy kopár ágakat, gallyakat, fatörzseket, szintén a közép-európai régióban honos fajtákból: cseresznye, bükk, nyír, alma… Ezek olykor szoros szövevényként fonódnak egymásba, matematikai, kémiai képletet alkot velük (Plusz mínusz egy, Emelkedő bükk), vagy a tüskés csipkeágakból fon hashtaget (kettőskeresztet) amely a közösségi kommunikációban használt webes felületeken a keresést segítő jel. Szimbolikája, formája egyaránt rímel a művész sok munkájában fellelhető megduplázódásra, párhuzamos szimmetriára és blogolási aktivitására.

Mayer Marianna


Pázmándi Antal : A végtelen örökbefogadása

Korán kiderült, hogy Pázmándi nem a tradíció mentén fog alkotni. Ezzel együtt csillapíthatatlan játékvágya párosul az óhatatlanul mellénk szegődő, marginálisnak tűnő kérdésekre adott válaszadás igényével: a forma, a fény, a szín, a stílus, a technika és az esztétika problematikájával, illetve anyagias természetével. Mindez persze hasznos is, amennyiben figyelemelterelő-pihentető volta miatt megvédi az embert az Űr (és az Úr) elképzelésére tett erőfeszítései közben.

A kilencvenes évektől gyakran modulrendszert, csapolásos illesztést alkalmaz. Ennek a technikának praktikus előnyei is vannak, ugyanakkor az ötlet bravúrvágyó is, mert úgy kell kialakítani a részformákat, hogy azok a száradással járó zsugorodás után is zökkenőmentes egésszé állhassanak össze. De nem akármilyen – például csak a szokásos kerek – egésszé, hanem aszimmetrikus, ha úgy tetszik: emberi, az ég felé ágaskodó, rácsszerkezeteken átbújó, barlangos, lyukacsos, voyeur és gyakran a révészt irigylő érzést is keltő egészekké, helyesebben világokká.

A teremtő kompozitőr nem pazarolja az életét, csak olyat alkot, ami őt is meglepi; nem csinál olyat, ami mintha valami lenne. Nincs mint(h)a, csak szárnyaló képzelet, földes anyagba plántálva, Ég és Föld egybeolvasztva. Nem volt előtte és nem lesz utána – ez van. Nem fél attól, hogy elfelejt vagy összetör valamit, nincs allűr – tisztában van azzal, hogy ha valami egyszer sikerült, mindig sikerülni fog, hogy egy nagy egyszer az egész. Tudja, hogy az anyag leginkább csak azért van, hogy felfoghassuk, hogy élünk, hogy a szellemnek segítsen, ráadásul ő ki is használja mindezt, él a lehetőséggel, és társat csinál a matériából.

A mostani kiállításon bemutatásra kerülnek a legújabb – a profán jelennek köszönhetően talán nem véletlenül -, az eddigiekhez képest is bonyolódó Billegő szobrok és a gázálarcos Próbababák legutóbbi, különösen naprakésznek nevezhető darabja, a XXI. századi soros Madonna is. Az utóbbin megjelenik az éhezés, a migráció és a szögesdrót, a kötelező haladási irányt mutató és a behajtást tiltó közlekedési tábla, illetve a (globális) pletyka motívuma is, a megszokott – egyrészt könnyen kiolvasható, másrészt univerzális – képregény formában.

Reischl Szilvia


Turcsányi Antal: Torzók és maszkok

Turcsányi Antal olyan egyetemes érvényű törvények látója, amelyeket így eddig nem jegyzett/festett le senki. A képtorzók egyik kanonizált mítosza szerint Kadmosz király isteni parancsot kapott, hogy saját maga teremtse meg népét: vesse földbe a sárkány fogait, és ember fog sarjadni belőle. Erős, őt védelmező nemzet.

Turcsányi vásznainak tanúsága szerint azonban Kadmosz nem elég körültekintően végezte el a sárkányfogak ültetését: védő emberi nemzetség helyett csonttollú angyal, ízeltlábakon rohanó baljós hírvivő, arctalan-aranysisakos robbantó, bölcsőszájú szemenincs démon, összetett szemű vak Teiresziász, fedeles szárnyú Cipolla-táltostücsök, dór stílusú uszony, krokodilkönnyes ökörszem sarjadt belőlük a képeken. Túlvilági reflexfényekben, pazar koloritban tolonganak a rovar-harcosok, csupasz izomköteg-Laokoónok. A művész – talán Kadmosz király? – keze minduntalan kinyúl a képből, rámutat az egymásnak zsúfolódó-tapadó úszóhártyás Achilles-sarkokra.

Turcsányi Antal a teremtés bizarr figuráinak összeszerkesztésével a tökéletességet célozza, és ezt demonstrálandó az ellenkezőjét festi, mint amit a törzsfejlődésből tudunk. A devolúció tana szerint ugyanis az eredetileg tökéletes teremtmény antropomorf rosszasága, balcselekedetei kristályosodnak tulajdonságainkká, és leválnak a nagy egészről. Ezekből lettek a fajok: a kígyó, a krokodil, a róka, a nyúl, a farkas vagy a medve. A mitológiák félig antropomorf, félig zoomorf lényei emberi gyengeségeinket beszélik el. Az emberi lét, a viszonylagosság, az esendőség: maga a devolúció.

A Torzó sorozat lényeinek gesztusai szétfeszítik a kompozíciót, miközben a színek kavargása épp a harmóniára épül. A Maszkok sorozat arcelemeinek, a kékszakállú, zöldfülű asszociációk dekomponálásában, majd az elemekből újjáépített arcokban a 20. századi pszichológiai tesztek, elsősorban a Szondi Lipót-féle ösztönanalízis kerekedik dekoratív képarchitektúrává. Néhol az árnyékolásszerű pászmák szinte az előtér–háttér perspektíváit sejtetik.

Szegő György


Agnes von Uray: Shining – A létezés öröme a vásznon

Sokan még Szépfalvi Ágnesként ismerik. Korábban nőalakokat festett hagyományos női szerepekben, filmstillek, magazinképek vagy ezek montázsai alapján, az ábrázolt tartalmakat megfosztva eredeti kontextusuktól, ugyanakkor új, személyes helyzetekbe állítva. Nőként festette azt, ahogy a férfiak látják a nőket, sokszor kiszolgáltatva, áldozatszerepben.

Tíz éve határozottan szakított ezzel a témakörrel. Névváltás is követte az újragondolt munkásságát: 2010 óta Agnes von Uray néven alkot. A szerepjáték ma is megvan, de figurái teljesebbek és felvállaltan harmonikusabb személyiségek. A vásznakról játékos nők, élénk színekkel megfestett, sugárzó lányok és barátnők tekintenek ránk: a „bennünk élő istennők”.

A kiállításon festményeket és szénrajzokat állítunk párhuzamba, de Uray kedvenc akvarelljei, a Balatonról készített kis méretű festmények közül is válogattunk. A kiállításon egy új storyboard is látható, ahol a rajzok blokkokként vannak a szöveg mellett, nem a leírtakat illusztrálják. Ez a műfaj mára Uray egyik névjegye lett.

Évek óta foglalkozik időalapú műalkotások létrehozásával is: a bemutatott animált gifek – melyekben kézi rajzai elevenednek meg képernyőkön – mellett egy kivetítőn a 2016-os Poco Allegretto, a Bartók zenéjére komponált animáció látható. Szénrajzzal készült, és egy kislányt ábrázol, amint énekel és zsonglőrködik a Balaton-parton. A fázisról fázisra rajzolt film egy meditatív, játékos világba viszi a nézőket, a gyerekkor harmóniájába.

Új képeit rossz rajzokként (bad painting) aposztrofálja. A bemutatott munkák többsége „frissen” készült, egyenesen a műteremből érkeztek, mégis az az érzésünk, hogy semmi nem a jelenben van; minden olyan, mint egy időutazás.

Csóka Edina